Tisztelt Szendi Gábor!

A cikkein felbuzdulva szeretném én is megírni röviden történetemet a Zoloft, Efectin, Citapram, Seropram, Apromax(vagy valami hasonló) nevű varázsszerekkel kapcsolatban, meg még volt két valami, de már nem emlékszem pontosan a nevükre. 13 éves koromban fordultam először pszichiáterhez azzal a problémámmal,hogy nem tudtam olvasni hangosan emberek előtt-pl. az osztályban-,mert nagyon lámpalázas voltam,és engem ez nagyon elkeserített, keseríthetett is mert naponta kellet szembesülnöm ezzel. Anyukámat skizofréniára kezelik,ő vitt el először az ő orvosához ezzel a problémával, rögtön kaptam is egy bogyót, ha jól emlékszem Tisercinetta a neve,hogy nyugodt legyek. Akkoriban nagyon gátlásos is voltam,és ez az olvasásos téma is rátett még egy lapáttal. Anyukám elkezdte előttem mondani az orvosnak,hogy én mindig olyan szerencsétlenek érzem magam, meg nincs önbizalmam, és kishitű vagyok, meg béna-erre a kedves pszichiáter asszonyka hozzám fordult és annyival lerendezte az ügyet,hogy "Szerencsétlen? Tudjuk mi azt,ha rád nézünk,nem kell mindig mondogatni!" Sebaj szedtem vígan a kis nyugtatót,hogy majd az milyen jó lesz, hát orvos írta fel-de nem használt olvasás ellen,viszont állandóan álmos voltam,ha reggel felébredtem nem éreztem úgy, hogy másnap van, valahogy minden ott folytatódott,ahol este elaludtam. Erre kaptam egy "nagyon hatásos, nemrég feltalált" antidepresszánst, mert mindig szomorú voltam, nem akartam olyan szerencsétlenül élni, nem volt étvágyam, és minden nap letörve, sírva mentem haza iskolából. Ekkor kezdtem el a Zoloftot szedni. Gimnáziumi éveim alatt már legalább 3 pszichiáternél megfordultam, fizettem 10 percekért a 5 meg 6 ezer forintokat, hogy felírják a bogyókat. A legutóbbival összevesztem, mert akárhogy növelte a Seropram adagomat, mégsem telt el óra, amikor nem gondoltam volna az öngyilkosságra. A papíromon olyasmi állt,hogy nem tudok együttműködni-ezzel egészítette ki időnként a "kevert szorongásos és depressziós zavarok"-at. Második osztályban eljutottam addig, hogy már se sírni se nevetni nem tudtam. Végig jó tanuló voltam, mert amíg tanultam addig sem kellett emberekkel beszélgetnem. Főleg anyámmal volt(ma is) rossz a kapcsolatom. Ami a leginkább megmaradt bennem, amin nagyon megdöbbentem, hogy álltam a buszon,(akkor már nem nagyon voltak érzelmeim, azon kívül,hogy úgy éreztem,hogy már meghaltam, és semmi keresnivalóm a földön) és néztem a kerítéseket,azon gondolkoztam, hogy mennyire kis primitív az ember, hogy kerítéseket csinál, lefesti őket, mennyire felesleges, mikor úgyis meghalunk. Mindent hiábavalónak tartottam. A zebrákon úgy mentem át,hogy nem néztem a lámpát, mert nem érdekelt, elüt-e a kocsi vagy sem. Annyira gyűlöltem magam, hogy folyton felidéztem azt a képet, hogy kilépek a testemből és hátúlról azt a kisidióta, nyomorék fejemet baltával caflangokra verem. Ilyenkor mindig kéjesen becsuktam a szememet, olyan jól esett gondolatban is "megszabadulni" magamtól. Akkoriban kellett eldöntenem, hogy milyen egyetemre szeretnék felvételizni. Mivel ötösön kívül nem igen volt más jegyem, mindegy volt ,hogy mit választok, mert érdekelni semmi nem érdekelt. Ekkor vettem a kis szempontjaimat, hogy hát ugye olyan szakmát szeretnék,ahol nem kell emberek előtt beszélni, és lehetőleg nem szól hozzám senki, és jól el vagyok zárva a külvilágtól, és reggeltől estig a munkahelyen kelljen lennem, és hazaérve legyek olyan fáradt,hogy a másnapi munkába menésig ne is tudjak magamról. Erre jött a professzor nénjém,aki többek közt nagy kutató, meg élettanász,hogy akkor nekem a labormunka lesz a legjobb. Na ezzel meg is oldottuk a kérdést,jobbat ki se lehetett találni. Így jöttem én molekuláris biológiára Veszprémbe. Az akkori orvosom elköltözött, így itt kellett kerítenem másikat. Ajánlottak is egyet,el is mentem, felírta a kis gyógyszeremet, nagyon kedves volt, nem nagyon gondoltam hogy fizetnem kellene, mert az SZTK-n volt a rendelő, meg aki ajánlotta is azt mondta, hogy nem kell. Na amikor legközelebb mentem, már kifogyott a gyógyszerem,(kicsit elnéztem a raktárat)és jöttek a tünetek:3 másodpercenként zuhanásérzés, valahogy a térlátásom kezdett megszünni, nem lehetett hozzám szólni, állandóan féltem a szobámban, úgy éreztem nem vagyok egyedül, és ha valaki beszélt hozzám folyamatosan peregtek előttem a képek, hogy milyen koreográfiával tudnám megverni. Ebben a jóindulatú hangulatomaban kerültem én a doki elé,aki úgy elzavart mint ahogy apukám szokta az idegen kutyákat az udvarunkról. Hát mit képzeltem én,hogy ő csak úgy ingyen....Na akkor elhatároztam,hogy leszokok a gyógyszerről. Meg az egyetemet se lehet álmomban elvégezni, képes voltam minden szabadidőmet átaludni. Elmentem egy másik dokihoz, mert tudtam,hogy csak úgy hirtelen nem tehetem le, 3000 forintért szó nélkül felírta nekem, amit csak akartam, nem kérdezett semmit csak a nevemet, amikor a receptnél odaért. Hónapokig kínlódtam. De sikerült. Így visszagondolva, és az ön cikkeit olvasgatva, hát nem is tudom, hogy minek köszönhetem azt a szerencsét, hogy élve megúsztam, és egyedül tudtam eldönteni, hogy nem kell bogyó többé. Na igaz, hogy ebben már dac is volt, miután a psziciáter olyan kedvesen tudtomra adta az elhivatottsága anyagi természetét. Nem is volt ez olyan régen, valamikor tavaly tavasszal. Azóta a cigit is letettem, mert sok éve dohányoztam is. Most itt vagyok ötödéves egyetemistaként, fogalmam sincs ,hogy mit akarok csinálni, az egyetemből még legalább 2 évem van mert csúszok, útálom a szakot, és el se tudom képzelni, hogy egy laborban dolgozzak napestig. (Az eddigi éveimből csak az maradt meg,hogy mindig aludni vágytam,és mivel "tettem"bele mindenbe, hát aludtam is. Ébren is. Igazán nem voltam ott sehol lélekben). De persze nem nagyon ugrálhatok,mert ez az én döntésem volt, és a döntés körülményeit nem vesszük figyelembe egy felnőtt embernél, saját felelősség,vállaljuk.

Köszönöm,hogy elmondhattam ezeket.

Kommentár:
A levélíró sorsa úgy vélem arra példa, hogyan siklik ki valakinek az élete, ha rossz kezekbe kerül. A szereplési félelmen gyógyszerrel nem lehet segíteni, csak megfelelő pszichoterápiával. Jól ismert történet ez, hogyan lesz a kis bajból egyre nagyobb. Csak a szerencsének köszönhető, hogy levélírónk végülis soha nem került egy autó alá, nem követett el öngyilkosságot, sem valamilyen agresszív cselekményt. A modern antidepresszánsok közismert mellékhatása az agresszivitás és az öngyilkossági késztetések fokozódása. És milyen jellemző durva szakmai hiba, növelni a Seropram adagot, miközben a betegnek öngyilkossági késztetései vannak már az alacsonyabb dózistól is. A történet sok apró részlete mindenkinek ismerős, ezeket nem kell kommentálni. Kiemelném még levélíróm azon tapasztalatát, hogy már sem sírni, sem nevetni nem tudott, megszűntek érzései. Ez az antidepresszánsok jól ismert mellékhatása, aminek lényege, hogy a humán érzelmekért felelős homloklebeny működését az antidepresszívumok csökkentik, s ettől a gyógyszerelt emberek eltompulnak, érzelmileg kiégnek. Ezt nevezi aztán a pszichiátria "gyógyulásnak". Remélem levélírónk visszatalál saját életébe, s korrigálja idővel életpályáját alkatának inkább megfelelő irányba.