Feliratkozás hírlevélre

Bernád Emese, Új Nő 2007 június

DepresszióGYÁR

Egyre többet olvashatunk arról, hogy lassan az emberiség háromnegyede depressziós. És hogy gyógyszert kéne rá szednie. Ez persze nem igaz. A komoly depressziót ne keverjük össze a rossz hangulattal! Az nem betegség (csak a gyógyszergyárak szerint).

Szendi Gábor pszichológus nagyon sokoldalú ember. 1993-tól a SOTE Magatartástudományi Intézetének a munkatársa. Klinikai szakpszichológusként szorongásos-depresszív megbetegedésekben szenvedőket kezel, funkcionális meddőségben szenvedők pszichoterápiájával foglalkozik. A 2004-ben megjelent Depresszióipar című tanulmánya (Mozgó Világ) a gyógyszeripar hazugságairól rántja le a leplet. A tanulmányban felvetett problémákat a pszichiátriai szakma azóta is agyonhallgatja, a nagyközönség viszont nagyra értékelte. Depresszióipar című könyve 2005-ben jelent meg.

- Egy magánjellegű kérdéssel kezdeném. Áprilisban elbocsátották munkahelyéről, a SOTE Magatartástudományi Intézetéből. Szerepe volt-e ebben az antidepresszánsok leleplezésével kapcsolatos tevékenységének?

- Igen, bár nem ez a hivatalos verzió. Ráadásul a Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) beperelt, mert azzal vádoltam őket, hogy féltik a piacukat. Holott sokfelé rebesgetik, de ezt se én, se más nem tudja igazolni, hogy a pszichiáterek bizonyos gyógyszerek felírásáért pénzt kapnak. Azt viszont pontosan tudjuk, hogy Amerikában a gyógyszergyárak évente 16 milliárd dollárt költenek az orvosok megajándékozására. Nálunk is ugyanaz a nemzetközi tőke tevékenykedik. Azt gondolom, hogy erről nyilvánosan kell beszélni. Az embereknek megrendült a hite az orvoslásban, mert nap mint nap az derül ki, hogy az orvosokat megvesztegetik, az orvos gyógyszerfelírási szokásait jelentősen befolyásolja az, hogy milyen ajándékokat kap. Amerikában a harmadik vezető halálok az orvosi műhiba, a félregyógyszerezés, a nemkívánatos mellékhatások. Ezt átszámolhatjuk bármelyik más országra. (Horváth Ágnes egészségügyi miniszter a napokban hozta nyilvánosságra, hogy Magyarországon a meghalt betegek negyedét félrekezelték.) Ebben a világban igenis jogos minden olyan kérdést felvetni, ami azt firtatja, hogy mennyire bízhatunk a gyógyszerekben. A saját életében senki nem laikus, a saját életét mindenkinek joga van megvédenie!

- Miért érzett késztetést arra, hogy ezzel foglalkoznia kell? Sejtette-e, hogy darázsfészekbe nyúl?

- A tudományos munkám mellett praktizáltam, és jöttek hozzám depressziósként, pánikbetegként diagnosztizált betegek is. Az ő előtörténetükben ott szerepelt, hogy az évek folyamán már többféle antidepresszánst szedtek. Kialakult az a meggyőződésem, hogy ezek a gyógyszerek nem működnek, hiszen akkor mit keresnének nálam. Akkoriban placebokutatással is foglalkoztam, és rábukkantam Erving Kirsch egyik tanulmányára, amelyben le volt írva, hogy az antidepresszánsok placeboként hatnak. Gondoltam, nézzünk utána. Mintha egy csapot nyitottam volna meg, úgy áradtak az információk! Ma már sorban jelennek meg a figyelmeztető tanulmányok! Legutóbb az amerikai kormány mentálhigiénés intézete felméréséből derült ki, hogy mániás depresszióban az antidepresszánsok teljesen hatástalanok. Ez az első komoly vizsgálat ebben a kórképben. Valójában mániás depresszióban nincsen törzskönyvezve egyetlen antidepresszáns sem. A gyógyszeripar soha nem tudott olyan vizsgálatot felmutatni, ami azt igazolná, hogy a mániás depresszióban az antidepresszánsok hatásosak. Mégis, ha megnéznénk, hogy a világon ma hány millió ember kap bipoláris diagnózisra antidepresszáns kezelést - mindez horribilis piacot jelent. És most a napnál is világosabban kiderült, hogy az egész tudománytalan. A off-label alkalmazás - amikor olyan betegségre alkalmaznak egy gyógyszert,  amire nincs törzskönyvezve - tulajdonképpen az orvos joga. Csak éppen: a felírt gyógyszerek 70 %-a off-label alkalmazásban kerül felírásra. Ami azt jelenti, hogy az emberek többsége úgy kap gyógyszert, hogy abban a betegségben az a gyógyszer nincsen kipróbálva, és nincsen törzskönyvezve.

- Másról sem hallani, csak hogy mennyire megnőtt a depressziósok száma. Mindeközben nem győzik hangoztatni, hogy kiváló antidepresszáns készítmények vannak. Nem ellentmondásos ez a dolog?

- Az 50-es években egymillió emberre 50 depressziós jutott. Ma egymillióból 150 000 ember depressziós, tehát 3 000-szeresére nőtt a depressziósok száma. Elkezdtek betegségnek átkeresztelni olyan jelenségeket, amelyek tulajdonképpen az élet természetes részei: rosszkedv, nem vettek fel az egyetemre, elhagyott a szerelmem, meghalt a rokonom. Tudni kell, hogy a boldogtalanság sarkall bennünket arra, hogy tegyünk valamit: változtassunk az életünkön, javítsuk meg a házasságunkat vagy váljunk el, váltsunk munkahelyet. Vagyis változtassuk azon, amitől boldogtalanok vagyunk! A háború utáni Amerikában a boldogság egyfajta fogyasztási cikké vált. Az akkori korhangulatban kialakult a mentalitás: mi, kisemberek úgysem tudunk beleszólni az életünket meghatározó erőkbe, de szeretnénk ezt az egy életünket boldogan leélni. Ekkor jelent meg a biológiai pszichiátria, amelyik azt mondta: itt ez a tabletta, ha ezt beveszed, boldog leszel, függetlenül attól, hogy neked nincs lakásod, nincs állásod, megcsal a feleséged. Ez tulajdonképpen az elidegenedés megnyilvánulása, amikor az emberek a saját sorsuktól függetlenül akarnak boldogságot. Megáll a fejlődés abban a társadalomban, ahol az embereket többé nem a rossz érzéseik sarkallják arra, hogy tegyenek valamit.

- Könyvében gyakran idézi David Healyt (neves kutató, antidepresszánsokról szóló könyvek szerzője - a szerk. megj.), aki szerint a depresszió a pszichiátria náthája, és az antidepresszáns a gyógyszeripar slágerterméke. Hogyan jutottunk el idáig, hogy az antidepresszánsokat aszpirinként szedjük?

- A pszichiátria azzal lépett fel, hogy a mentális zavarok tulajdonképpen anyagcsere- zavarok, biológiai elváltozások, az agy szerotoninszintjének csökkenése. Hiszen kimutattuk - mondták ők! Ám azóta sem mutatták ki, mert ezt nem lehet kimutatni. Ha összehasonlítunk egy depressziós agyat meg egy rosszkedvű ember agyát, ugyanazt fogjuk látni. Most jelent meg a világ legnevesebb pszichiátriai szaklapjában egy vizsgálat, mely szerint a depresszióval kezelt emberek egynegyede nem depressziós, csak rosszkedvű, vagy gyászol. Sok oka van annak, ami miatt az ember rosszkedvű tud lenni. Ráadásul a civilizált világ lakossága rengeteg hiánybetegségben szenved: omega-3-, D-vitamin-, B-vitamincsoport-, szelén-, vashiányban. Ha valamelyik hiány miatt alulműködik az agy, az ember lehangolt lesz, életunt. Előbb tehát mindig ki kellene zárni, hogy nincs-e a betegnek valamilyen hiánybetegsége. A probléma, hogy a pszichiátriai diagnózisok mögött nem áll olyan biológiai mutató, mint számos testi betegségnél például a vérnyomás, vagy valamely anyag kóros szintje. Az persze az agynál is látható, hogy vannak szerotoninreceptorok és mozognak a molekulák - de ebből még nem lehet megmondani, hogy depressziós-e valaki. Ha ez az összefüggés létezne, akkor már rég ki lehetett volna mutatni. Az emberi agy annyira bonyolult, hogy nevetséges lenne a depressziót visszavezetni egyetlen idegi ingerületátvivő hiányára.

- Könyvében felveti, hogy a depresszió valójában alkalmazkodás, a szervezet természetes védekezési mechanizmusa.

- Gyakorlatilag minden ember képes depresszióssá válni. Ha ez hátrányt jelentett volna az evolúció során, már biztosan nem létezne. Ha van egy depresszió nevezetű „betegség”, ami gyakorlatilag az egész népességet érinti, akkor csak arra gondolhatunk, hogy alkalmazkodási értéke van. Ha a látásnak nem volna óriási túlélési értéke, akkor az emberek egyik része látna, másik része nem. Vagy vegyük például a laktózérzékenységet. Az emberiség eredendően nem tudta lebontani a laktózt (a tejcukrot). Ma már Európában a lakosság 90 %-a le tudja bontani a tejcukrot. A fejlődés során az európai népeknél elterjedt a tehéntartás, tejfogyasztás, és pár ezer év alatt történt egy olyan szelekció, hogy akik le tudták bontani a laktózt, azok életképesebbek voltak. Ha ugyanezen logika mentén haladunk, akkor a depressziónak, ha haszontalan, már régen el kellett volna tűnnie.

- De miért jó ez nekünk, embereknek? Mire használjuk?

- A depresszió akkor jelentkezik, mikor vereséget szenved egy állat vagy ember. A vereség mindig azt jelenti, hogy egy nálam erősebb fajtársam legyőzött. Miért jó ilyenkor depresszióba esni? Azért, mert ha az illető állat nem válna depresszióssá, akkor tovább küzdene értelmetlenül. Mert azok az állatok, amelyek tovább küzdöttek, elpusztultak. Tulajdonképpen ez egy intés: ha elbuksz, tanuld meg, hogy ne küzdj tovább, csak akkor fogsz életben maradni. A másik nagy trauma, ami érheti az állatot és embert: a veszteség. Elveszíti a mamáját, a kölykét, a társát. Az emlős fajoknál kialakult a kötődési rendszer. A kötődés túléli a másik elvesztését - ezért van például szerelmi bánat. Amire kialakult reakcióként a gyász, ami tulajdonképpen depresszió. Folyamat, mely során az ember fokozatosan megtanulja elfogadni azt, hogy valaki vagy valami már nincs.

- Mi a helyzet a terhességi vagy a szülés utáni depresszióval? Ezeknek is az evolúció az „oka”?

- A terhességi depressziónál szintén jelen van az evolúciós megfontolás: nevezhetjük akár harmadik depresszió oknak. A terhesség alatt azért válhat depresszióssá az anya, mert például rossz házasságban él, nincs lakása, stb. Csupa olyasmi, ami arra emlékezteti, hogy az utód nem jókor jön a világra. Tudjuk, hogy a depresszió a stresszhormonok magas szintjével gátolhatja a kihordást - és így a terhesség akár vetéléssel vagy koraszüléssel is végződhet. Régen az ilyen újszülöttek halálra voltak ítélve. Tulajdonképpen az anya reakcióként a kedvezőtlen környezetre (ezt kegyetlen így mondani, de így van) elkezdi „ölni” a magzatát. A szülés utáni depressziónak három fontos vetülete van: az egyik, hogy az utód nem igazán életképes. Ekkor a depresszió azért jó, mert az anya nem invesztál érzelmi energiát a gyerekbe, hanem felkészül a veszteségre. A depresszió segít abban, hogy az anya elengedje a gyerekét. A másik depresszió ok, amikor a környezet nem elég támogató. Ha az őskorban a szülés után már nem volt ott a nő mellett a párja, aki hozta volna a táplálékot - a gyerek halálra volt ítélve. A nő stratégiája ilyenkor: nem törődik a gyerekkel, hagyja elpusztulni. A mai szülés utáni depressziónak az az evolúciós értelme, hogy a környezetből nagyobb odafordulást és segítséget váltson ki. Ami be is szokott következni. Végül a harmadik ok, mint említettem, a különféle tápanyagok hiánya. A világstatisztikák szerint pl. szoros kapcsolat van egy nemzet alacsony halfogyasztása (alacsony omega-3 bevitel) és a szülés utáni depresszió gyakorisága közt. Arról van szó, hogy a depresszió célszerű válasz a környezeti eseményekre - amit elkezdtek betegségként kezelni. Rengeteg olyan dolgot kezelnek ma betegségként, ami csak azért betegség, mert nem szeretnénk, hogy az a dolog úgy legyen. Ha például valakit váratlanul elbocsátanak, és depresszióba esik, akkor miért várjuk el tőle, hogy ne gyászolja meg a bukását?

- A könyv egyik legmegrázóbb fejezete volt a Találjunk fel betegségeket!, ezek közül is a hiperaktivitás. Egyszerűen megdöbbentő, hogy hat-hét éves gyerekeket gyógyszerekkel kezelnek! Hova fog ez fajulni?

- A hiperaktivitást szintén az evolúció szemszögéből kell megnézni. Genetikai vizsgálatokból tudjuk, hogy a hiperaktivitás génje 40 000 évvel ezelőtt keletkezett. Tudni kell, hogy az evolúcióban minden a szelekción múlik. Tehát ha keletkezik egy hibás gén, az ki szokott szelektálódni. Ma a hiperaktivitás génjét a populációban 7 %-osnak tartjuk. Az evolúció szemszögéből ez a 40 000 év nagyon kicsi idő. Ha ilyen rövid idő alatt valami ennyire el tud terjedni, ez azt jelenti, hogy - hasznos tulajdonság. Ez is olyan, mint a laktóztolerancia: elterjed az, ami véletlenül alakult ki, de nagyon előnyös. Nézzük meg, mi a hiperaktivitás! Egy amerikai szerző terminológiáját használva: a jó vadász képességei. Az éber vadász állandóan aktív, minden bokorrezdülést meghall, villámgyorsan tud dönteni, fürge, kitartó, nyughatatlan. A földműves pedig ül, vár, nézi a fű növését, húzza az ekét. Ez a monotóniatűrésre képes embertípus. Mindkettőre szükség van!

- Hogyan lett ebből a hasznos tulajdonságból kezelésre szoruló betegség?

- A hiperaktivitás problémáját valójában az oktatási rendszer hozta elő. Az oktatási rendszerben az, aki tudja a fű növését nézni, az tudja bámulni a táblát is fél napon át, és nem rendetlenkedik. A másik gyerek nem tud ennyi ideig egy helyben ülni. De ez nem azt jelenti, hogy ő beteg! A kérdés az: ha kétméteres emberek kezdenek kialakulni, akkor vajon a lakásokat fogjuk nagyobbra építeni, vagy majd levágunk a lábukból egy darabot, merthogy nem szabványos méretűek? Az oktatási rendszernek kellene változni. Becslések szerint Amerikában az utóbbi 20 évben 10 milliárd dollárt költöttek arra, hogy kimutassák: a hiperaktív gyerekek agya különbözik a normál gyerekek agyától. Az USA-ban 6 millió gyereket kezelnek gyógyszerrel - és ott tartanak, hogy mindez kötelező. Ha az iskolapszichiáter megállapítja, hogy a gyerek hiperaktív, tehát nem illeszkedik be az osztályközösségbe, kezelésre kötelezik a szülőt. Ha a szülő megtagadja gyereke gyógyszerezését, perbe fogják, hiszen nem a gyerek érdekeit képviseli. Azt hiszem, ezek beszédes adatok, s ehhez nincs mit hozzátenni. Nem tudok mást, mint megismételni: A saját életében senki nem laikus, a saját életét mindenkinek joga van megvédenie!