 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
A rémisztő statisztikákat olvasva, hogy a lakosság 10-15%-a depressziós
vagy azzal közeli állapottól senyved, könnyen gyanakodni kezdhetünk, hogy
talán még mi is azok vagyunk. Napjainkban népszerű mítoszok vannak
forgalomban, melyek azt állítják, hogy a depresszió "szerotoninhiány",
amit csak pótolni kell, és ettől az megszűnik. A depresszió és
szerotoninhiány kapcsolatát azonban így általában soha nem igazolták, ez
csak a tudományos részigazságok általánosítása és aprópénzre váltása.
A depresszió a laborban
Nem pályázok a "Gratulálunk, ön írta a százmilliomodik depresszió-cikket" díjra, csupán szeretném felvillantani a depresszió lehetséges más megközelítéseit, melyek nem a patikába vezetnek.
Sokan tagadják, hogy a depresszió betegség volna, a depressziónak
ugyanis nincsen olyan egységes kimutatható biológiai oka, mint más
betegségeknek. Ezzel persze nem tagadják, hogy a depresszió sok
szenvedéssel jár, és hogy valamit tenni kell a szenvedés enyhítéséért.
Csak azt állítják, hogy a megoldás nem feltétlen orvosi/pszichiátriai
kérdés. A másik oldal viszont jogosan állítja, hogy létezik a ma
depressziósoknak nevezett betegek egy alcsoportja, akik endogén vagyis
biológiai okú depresszióban szenvednek. Ennek a depressziónak jellegzetes,
biológiai zavarra utaló tünetei vannak, mint hajnali ébredés, délelőtt
rosszabb hangulat, étvágytalanság, indítékszegénység, örömképesség
elvesztése stb. A depressziót mint betegséget tagadók tábora viszont azt
állítja, hogy a depresszió valójában életeseményekre, életnehézségekre
adott érzelmi válasz, míg a pszichiátriai megközelítés azt hangsúlyozza,
hogy az endogén depressziósoknál a depresszió külső okok nélkül alakul ki,
és a klasszikus (triciklikus) antidepresszánsokra jól reagál.
Természetesen mindkét tábornak igaza van, csak nem ugyanarról a
betegcsoportról beszél. A pszichiátriai depresszió-felfogást mindenki
ismeri, hisz ez folyik a csapból is.
Az
állatkísérletekben szegény patkányokkal az évtizedek során mindent végig
próbáltak. Különböztesse meg a négyzetet a körtől, találjon ki a
labirintusból, nyomogasson pedálokat és járjon két lábon. Az egyik
különösen gonosz vizsgálati felállás úgy nézett ki, hogy mit csinál
patkány, ha menekülhetnékje van, mert mondjuk ismétlődően áramütéseket
kap, de nem tud. Nevezhetnénk ezt a "fába szorult féreg" kísérleti
elrendezésnek, és ez szembeötlően hasonlatos a nehézségei elől elmenekülni
nem tudó ember helyzetéhez. Az ilyen menekülni akaró, de nem tudó kis
patkány egy ponton feladja, apátiába süllyed, és már adhatják neki az
áramütéseket, bambán mered maga elé, néha vinnyog egyet, de mozdulatlanul
tűri a fájdalmat. Magyarán feladta a küzdelmet. Jól megértjük őt, hiszen
mi emberek is így szoktunk tenni egy ponton, amikor már hiábavalónak
érezzük valamiért vagy valami ellen a küzdelmet. De felmerül a kérdés, mi
az értelme a küzdelem feladásának. Mire jó az, hogy egy állati vagy emberi
szervezet ismeri ezt a megoldást? Gondolhatnánk azt is, hogy az evolúció
során évmilliók alatt pont azok hullottak ki, akik feladták, és azok
maradtak életben, akik utolsó csepp vérükig küzdöttek.
A depresszió az evolúció szemüvegén át
Már közhely az evolúciós megközelítésben, hogy ami évmilliók alatt nem kiszelektálódott, hanem netán éppenséggel gyakorivá vált, az valamiért nem hátrányt, hanem előnyt jelentett és jelent az állatok és az ember szempontjából. Ha tehát ismételten azt tapasztaljuk állatkísérletekben, hogy célszerűbb nem utolsó vérig küzdeni, hanem egyszer csak közbelép egy program, amely leállítja az állatot, közönyössé teszi a testi-lelki fájdalommal szemben, rosszkedvűvé és motiválatlanná válik bármiféle cselekvésre, akkor ennek kell legyen valami haszna a túlélés szempontjából. Nyilván az évmilliós fejlődés során az állatoknak nem olyan helyzetekkel kellett megküzdeniük, hogy egy óriás betette őket egy rácsos fémketrecbe, majd áramot engedett beléjük, hanem sokkal életszerűbbek voltak a nehézségek. Például küzdelem az ennivalóért, a szaporodásért, a hierarchiában betöltött helyzetért vagy egyszerűen csak a túlélésért.
Vegyük, például azt az esetet, hogy a szarvas legelészik. Ezt boldogan
teszi egészen addig, amíg a legelés "megéri", vagyis a fű vagy fakéreg
előteremtésére kevesebb energiájába kerül, mint amennyit kinyer a
táplálékból. Ha mindent hó lep be, akkor a szarvasnak olykor jobban megéri
keveset mozogni és éhezni, mint sok energiával kevéske táplálékhoz jutni.
Az
oroszlán is üldözés közben felméri, érdemes-e még rohannia áldozata után,
vagy túl sok energiát kockáztat egy túl fürge, túlságosan is élni akaró
antilop elkapására. Ha mi terveznénk ma újra az állati agyat, a
táplálékszerzés ösztönzésére egy olyan programot terveznénk, amely
energizál és élelemszerzésre mozgósít. Lenne egy másik program, amely
folyton kalkulálna, hogy megéri-e a befektetett energia a várt nyereség
szempontjából. Ha már nem éri meg, akkor beindulna egy harmadik program,
aminek "elment a kedvem" vagy "nincs kedvem" lenne a neve, és hirtelen
leállítaná az állat törekvéseit, fásulttá és rosszkedvűvé tenné. Ez persze
még csak rosszkedv, de az ismétlődő kudarcok, pl. éhínség esetén már
depressziót eredményez. A depresszió azt mondja: "most nem érdemes
rohangálnod, inkább takarékoskodj az erőiddel."
Vagy vegyük a domináns
hím esetét. Hosszú időn át küzd sikeresen azért, hogy mindenki félve
pislantson rá, és kétségbe ne merje vonni a nőstényekhez való jogát. De
egy nap trónkövetelő jelenik meg, és megkezdődik a csatározás. Ez az
állatvilágban leginkább ismétlődő támadásokban, "kötözködésben" nyilvánul
meg, de senki nem akar ebbe belehalni, mert nem éri meg. A fajtársak közti
küzdelem igen ritkán vezet végzetes sérüléshez.
Az egyed szintjén a veszteség úgy jelenik meg, hogy egy ponton már jobban kezd félni a sérüléstől és fájdalomtól, mint amekkora benne az elszántság pozíciója megőrzésére. A domináns pozícióból kitaszított állatok általában "depressziósakká" válnak, vagyis kialakul náluk egy olyan állapot, amikor elveszítik a "hitüket" a további küzdelem értelmében, visszavonulnak, erőtlenné válnak. Evolúciósan ez azért bizonyult előnyösnek, mert megvédte az állatot a reménytelen további küzdelemtől, amin már csak veszíthetett volna, és "depressziós" megjelenése jelzés volt a győztes állat felé, hogy őt már nem érdemes ütlegelni, mert nem jelent már veszélyt.
Az élet újrastrukturálásának lehetősége
Emberi szinten jó példája ennek, amikor valaki erején felüli célokat
tűz ki, és amikor ismételt próbálkozásokkal sem ér célt, akkor
reményvesztett lesz, összeomlik, vagyis depresszióssá válik. Miért adaptív
ez? Mert megóvja őt a további fölösleges harctól, hogy energiáit olyanra
fecsérelje, ami nem megy neki. Hasonló jelenség mehet végbe a
"nyugdíjas-depresszió" kialakulásánál vagy a munkanélkülivé váláskor. A
nyugdíjazást vagy a munkanélkülivé válást az egyén a szociális
hierarchiából való kitaszítottságként élheti meg, és ilyenkor
depresszióssá válik.
A depresszió visszavonulást,
energiatakarékosságot, a kapcsolatok és az élet újrastrukturálásának
lehetőségét jelenti.
Mind állati, mind emberi szinten depresszióhoz
vezethet a szeretett személy elvesztése is. Ennek ősi mintája az a
helyzet, amikor az állat vagy embergyerek elszakad szüleitől. A kicsinyek
első reakciója az anyát hívó vokalizáció, vagyis a sírás. Ám ez sok
energiát követel, és egy idő után a kicsinyek elcsendesülnek, apátiába
burkolódznak, csendben fekszenek, étvágyuk, testhőmérsékletük lecsökken.
Ez a depressziószerű állapot valójában megint csak a túlélést szolgálja,
mert "takarékra" állítja a kis állat vagy embergyerek életműködéseit, s
így nagyobb esélye lesz arra, hogy szülei vagy a fajtársak megtalálják. A
cunami után még egy héttel is találtak egy túlélő csecsemőt, aki életét
ennek a "depressziós" mechanizmusnak köszönhette.
Sok kutató úgy véli, a depresszió a behódoló, önalávető viselkedés
eltúlzása. Mivel ez a viselkedés a nőkre sokkal jellemzőbb, ezért a nők
körében a depresszió sokkal gyakoribb megbetegedés.
A depressziós
tünetek további evolúciós előnye, hogy az egyént felmenti
társadalmi-közösségi kötelezettségei alól, és fokozott odafordulást,
segítő magatartást vált ki a környezetből.
A szülés utáni depresszió
érdekes evolúciós felfogása azt állítja, hogy elsősorban azok a nők esnek
szülés után depresszióba, akiknek valamilyen okból korlátozottak az
erőforrásaik csecsemőjük ellátására. Az archaikus társadalmakban ez
egyfajta felszólítás volt a rokonok felé, hogy a nő támogatásra szorul.
Egy 1999-es vizsgálatban, akik egyedülállók voltak, vagy rossz
házasságban, szegénységben éltek, vagy terhességük nem kívánt volt, azok
hátrányaik arányában akár ötször nagyobb mértékű depressziót mutattak,
mint azok, akiknél ilyen nehézségek nem álltak fent.
A depresszió mint tanult tehetetlenség
A depressziók döntő része tehát valójában alkalmazkodási válasz az életnehézségekre, amiből az következik, hogy igazi javulás a nehézségek oldásától vagy a veszteségek feldolgozásától várható. A depresszió ilyen felfogása a gyógyulást a fokozott odafordulástól, támogatástól, új megküzdési módszerek elsajátításától, a célok újraértékelésétől várható. Sok beteg attól gyógyul meg végleg, ha megérti, hogy túl sokat vállalt, túl nagyot akart, hogy erején felül próbálkozott és hogy nem vereség saját korlátainak elfogadása.
A depresszió alkalmazkodási aspektusának figyelmen kívül hagyása és pusztán anyagcserezavarként való kezelése azt jelenti, hogy nem a körülményekben keressük a depresszió okát, hanem magában az emberben. De vajon, ha valakit ráveszünk arra, hogy éljen vidámabban a továbbra is lehangoló körülmények közt, azzal hosszú távon jót teszünk?
Egyéni hajlam
Fontos tapasztalat az is, hogy az emberek nem egyformán fogékonyak a depresszióra. Állatkísérletek tanúsága szerint, ha egy állatot elkerülhetetlen áramütések érnek és ennek hatására kialakul nála a depresszió, később olyan helyzetben sem menekül, ahol pedig módja volna rá. Ezt nevezzük az emberi depresszió "tanult tehetetlenség" modelljének. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy aki már kora gyermekkorától sokszor élt át helyzeteket, melyekben a tehetetlenség volt az alapélménye, akkor később sokkal hajlamosabb lesz idő előtt feladni a küzdelmet és depresszióssá válni olyan körülmények hatására is, melyekkel mások meg tudnak küzdeni. Humán vizsgálatok azt mutatják, hogy a tanult tehetetlenség olyan gondolkodási sémákban érhető tetten, amit összefoglalóan pesszimizmusnak nevezhetünk. Akik életük eseményeit és kudarcait ilyen negatív sémákon keresztül látják, életük során sokkal hajlamosabbak lesznek depresszióssá válni.
A depresszió nem gyógyszeres terápiája
A pesszimizmus, a negatív gondolati sémák végül is tetten érhető gondolatok. A depresszió kognitív, tehát elsősorban a gondolkodásváltozásra irányuló terápiája igen sikeres, és tartós, élethossziglani változást képes létrehozni, hiszen a depresszióra hajlamosító negatív gondolkodást változtatja meg a betegnél.
[origo]
A cikket az alábbi címen találja az [origo]-ban:
http://origo.hu/noilapozo/temegen/20050323boldogsag.html
Design, webmester, fenntartó: Szendi Gábor 2006
|
|