 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Az Antidepresszáns Fórumon történő többszöri levélváltásunk alkalmából ígértem, hogy megírom történetemet, esetleg a többiek hasznára válik, hátha segítek vele.
53 éves nő vagyok. Nem volt rendkívüli gyerekkorom. Egyedüli gyerek voltam, talán innen adódik, hogy szerettem, ha nagyobb figyelmet szentelnek nekem mindenhol, talán kicsit el is voltam kényeztetve.
Elég visszahúzódó volt a természetem, így nehezebben találtam barátokat és nem is igen voltam a társaság középpontja sohasem. Már gyerekkoromtól sokat foglalkoztatott a betegség, a rák és a halál gondolata. Olyan szempontból, hogy rettenetesen féltem a felsorolt dolgoktól és a többi gyereknél biztosan sokkal többet rágódtam a felsorolt dolgokon.
Szerintem ez valami fóbia lehet. Ez a mai napig végigkísér, de már ilyen idős fejjel tudom kezelni. Tudom, hogy az adott dolgok, ha rágódok rajtuk, ha nem, ha félek tőlük, ha nem előbb utóbb eljönnek. Sőt ha rágódok rajtuk, bebeszélem magamnak, akkor még előbb megtalálnak. Nem szabad az embernek annyit foglalkozni magával, le kell kötnie a buta gondolatait hasznos elfoglaltságokkal. /Ez már személyiségfejlődés!?/
Aztán elvégeztem az iskoláimat, dolgozni kezdtem, férjhez mentem és szültem két gyereket.
Az életem normálisan folyt. Persze, a már vázolt rossz gondolataim azért még megvoltak, sőt most már tetézte őket a két gyerekért érzett folytonos aggódás is, jaj nehogy érje őket valami, mennyi veszélynek vannak kitéve! A szüleim már kezdtek idősödni és messze is éltek tőlem. Mi lesz velük?
A második gyerek kb. két éves lehetett, amikor egy éjjel arra ébredtem, hogy kivert a víz a szívem őrületesen dobog és… és azonnal elájulok, sőt nem kapok levegőt és azonnal meghalok. Szabályos halálfélelmem volt. Reggel elmentem az orvoshoz. EKG-t csináltak, megvizsgált, minden rendben volt. Idegrendszeri tünetekre Seduxent kaptam. Hatott, és mivel féltem, hogy megismétlőnek a rosszulléteim hosszú távú szedés lett belőle.
Ezt még fokozta egy szörnyű dolog. Édesanyám tüdőrákot kapott. Férjemmel 100 km-re jártunk le a vonattal hozzá látogatni. Ő nem tudta, hogy mi a baja. Mi tudtuk, de nem mondhattuk meg neki, mert Ő nagyon bízott a felépülésében. Tudtuk hogy csak hónapjai vannak hátra.
Majd megőrültem, meg kellett játszani hogy mi is látjuk, hogy javul, gyógyul, vidám arcot kellett mutatni nehogy meglássa rajtunk a kétségbeesést. Volt olyan, hogy amikor mentünk hozzá 2-3 Seduxen is bennem volt.
Aztán egy ideig viszonylag normális mederben folyt az életem, bár igen megszaporodtak a férjemmel a nézeteltérések. Ő igen rabiátus, agresszív és nagyhangú ember. Semmi nem jó neki, amit a másik csinál. Kifelé a szomszédság felé a jobbik oldalát mutatta, de otthon mindenkivel baja volt. A gyerekekkel is. Főleg a fiammal, akinek a természete nem rá ütött. Ő csendesebb, szolidabb gyerek volt. Főleg őt szidta, nem bántotta, de lelkileg eléggé terrorizálta. A fiam most már 30 éves, de a mai napig nem tudja az apja befolyását kiheverni. Visszahúzódó, nehezen illeszkedik be egy társaságba, lányokkal tartós kapcsolatot nem igen tud kialakítani. Szerintem kisebbségi érzése lett. Egyenlőre nem tudjuk megtenni, hogy külön költözzön, szerintem Ő addig nem is fog rendbe jönni, amíg az apja a közelében lesz és a hatása alatt van.
Nekem pedig az évek során / tudom hogy nem a lelki dolgok okozták, de elképzelhető hogy azok is hozzájárultak/ lett egy súlyos nyaki spondylosisom. Sokszor olyanok a hátamban az izmok mint a zongorahúr, olyan feszesek. Szinte állandó gerincfájdalmaim vannak. Hozzá bejött még a munkahelyem elvesztése, a klimax is a maga hőhullámaival, érzékenységi kitöréseivel, általános rosszkedvével, az öregedés egyre egyértelműbb és számomra egyre nehezebben elfogadhatóbb jeleivel.
Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy nem elég a Seduxen, ill. hogy nem használ. Ekkor gondoltam azt, hogy ezt a sok keservet, problémát csak pszichiáter tudja megoldani.
Elmentem hozzá, és a kezébe tettem az egész eljövendő életemet. Persze ő kb. 10 perc alatt nem az egész életemre volt kíváncsi, csupán a legfontosabb tüneteimet kérdezte ki. Majd a kezembe nyomta a recepteket a hőn óhajtott csodabogyókra. Amelyekre én úgy gondoltam, mint az egész életem megváltoztatóira, jóra fordítóira. Zoloftot kaptam és Rivotrilt. Persze el kellett telnie kb. 4 hétnek mire valami hatást éreztem is. A Rivotrilról éreztem, hogy jó, a feszültség csökkent bennem. 3x1-et kaptam, 0,5 mg-osat.
A Zolofttól rettenetesen álmos és izgága lettem és ha lehet még rosszabb lett a kedvem mint addig.
A doktornő a Zoloftot akkor lecserélte Paroxatra. Ettől nem lettem ennyire rosszul. Vártam a hatást, hogy kiderül a kedvem, szebbnek, élhetőbbnek látom az életemet. De nem változott semmi. Három évig vártam hogy majd az ún. szerotonin háztartásom helyreáll és meggyógyulok. Ellenben a harmadik évben már észrevettem, hogy az apróbb dolgok is rettenetesen feldühítenek, agresszív lettem, nyugtalan, sehogy sem volt jó, a kedélyem továbbra is a padló alatt, ha lehet még jobban mint amikor nem szedtem antidepresszánst, egész nap nem voltam képest bármit is csinálni.
Képtelen voltam a napi életvitelt a kezemben tartani. Kezdtem magam elhanyagolni, nem látni el a család körüli kötelességeimet. Csak ültem és néztem ki a fejemből, ha szóltak, hogy ez így nem lesz jó, az sem tudott felizgatni. Egyszerűen nem érdekelt. Kezdtem szétesni, és furcsa gondolataim is támadtak. Ami aztán észhez térített, az az volt, hogy dolgok estek ki a fejemből.
Menet közben elfelejtettem, hogy mit akartam csinálni, mondat közben elfelejtettem, hogy miről beszéltem, nem tudtam befejezni a mondatokat. Azt éreztem, meg fogok őrülni.
Ekkor egy ideje már kutakodtam az Interneten, és a depresszióval kapcsolatos dolgokat elolvastam, és megpróbáltam, hogyan törhetnék ki ebből az állapotból.
Ekkor találtam rá az Ön Tények és Tévhitek a depresszióról weblapjára, és a Fórumra.
Ez adta a biztatást és az eltökéltséget ahhoz, hogy le tudjak szokni a Paroxatról, és szép lassan, igaz hogy 4 hónap alatt, de sikerült is teljesen elhagynom az antidepresszánst.
Közben megtanultam, hogy muszáj magamnak úrrá lenni a saját bajaimon, csak én segíthetek magamon és nincs a világon olyan gyógyszer, amelyik megoldaná azt a problémát ami nem betegség, hanem élethelyzetekből adódik. Az is világossá vált, hogy nagyon sokat segít a munka, az hogy az ember elfoglalja magát, és elfogadja a rá kiszabott élethelyzeteket. Erre kell erőt gyűjteni, nem bogyóktól várni a megoldást.
Aztán persze ahogy fogy ki a szervezetemből a Paroxat elraktározódott hatása, úgy érzem, hogy, egyre jobban leszek, már nem látom annyira sötétnek a jövőt, a kedvem is sokkal jobb lett, persze még vannak érzékenyebb időszakaim, néha sírok is, de szerintem ez is el fog múlni.
Úgy érzem, amit évek hosszú során át elrontottam, szép lassan sikerül helyrehozni.
A Rivotrilt is elfogom hagyni, de azt is csak nagyon lassan és óvatosan, ha már úgy érzem hogy kapaszkodó nélkül is meg tudok a saját lábamon állni.
Talán a sors is helyesli a döntésemet, mert mintha jutalmazni akarna, mint egy csodát, egy elfogadható munkahelyet sodort az utamba. Egy hete dolgozom és egy hete nem volt időm rágódni magamon.
Szerintem a munka jó terápia, csodákat tud művelni az emberi önbizalommal, és a mozgás, a fontosság tudata is meg tudja acélozni az ember önbizalmát.
Hozhat még sok mindent az élet, rosszat is, jót is, de én már tudom, hogy bármit hoz is még egyszer olyan nem lesz, hogy én antidepresszánst veszek a kezembe.
Hát idáig tartott volna az én történetem, kedves Gábor. Azt és annyit használ fel belőle amennyiről gondolja, hogy hasznos lehet. Én még biztosan sokszor felmegyek a Fórumra, tanácsot kérni vagy segíteni.
|
|
