Ez csak pánik!

Kedves Szendi Gábor. Köszönöm a válaszát és a segítségét, remélem tényleg ez lesz a végállomása a próbatételeimnek! Segítségéért cserében a minimum az, hogy teljesítem kérését, és megírom a történetem: A kezdetek ép oly nehezek voltak, mint a jelenlegi helyzetem.18 éves koromban észleltem először pánikot, s az, mint utóbb kiderült, csak gyerekjáték volt mindahhoz képest, ami rám várt. Az első rohamnak is megvoltak a maga kis előjelei, mint izgatottság, levertség, szorongás... amit én segítség kérően jeleztem is szüleimnek, akik hitetlenkedve rálegyintettek még akkor "EZ CSAK HISZTI" ,rá két hétre megvolt az első rohamom, persze nyilt utcán amikor is azt éreztem valamilyen csomók mennek át a szívemen, s hihetetlen módon felpörgött a pulzusom. Iszonyúan megijedtem és rohantam haza s itt kezdődött az egész, ez után felgyorsultak az események, és két három hét alatt megtörtem, állandó félelem lett úrrá rajtam az utazástól, s kerestem a kibúvókat, hogy ne egyedül kelljen útnak indulnom. Lassanként anyuék is kezdték hinni, hogy tényleg baj van, így anyu elvitt az akkori munkahelyére a Szent Imre korházba egy pszichológushoz. A doki megkérdezte mi a panaszom, s bár még a találkozás alatt is több rohamom volt, nevetve közölte "Á EZ CSAK PÁNIK BETEGSÉG" ezt három szavamból diagnosztizálta le s nagy nyugodtan belekezdett a terápiába: "ha azt mondom fa írja le nekem mire gondol?" Mire? a szívem majd kirobbant a helyéről, a levegő alig jött be a torkomon, a kezeim jéghidegek voltak és az ájulás kerülgetett, nem tudtam koncentrálni, a sírás kerülgetett haza akartam csak jutni. S még két hasztalan alkalom után is csak menekülni vágytam: engedjenek már haza, én nem vagyok, nem lehetek bolond! Mi az a pánikbetegség, miért kell nekem a bolondok közé járnom??? A kétségbeesett kérdések halmozódtak egymásra, s nem tudtam, nem akartam elfogadni, hogy nekem PSZICHOLOGUS kell! Bekeményítettem és leálltam a kezelésekkel, majd én egyedül kijövök ebből! Két év alatt szépen tönkre mentem. A barátok már nem vártak rám mivel minden kikapcsolódási lehetőséget lemondtam nem mentem sehova, egyedül meg végképp nem. Kerestem magamnak kísérőt, mindig vagy a nővérem, vagy anya kísért el ha mennem kellett valahova. Aztán már a metróra nem akartam felszállni, a lift helyett a lépcsőzés jött. Pont az ellentéte lettem mindannak az életvidám, álmodozó, szeretetéhes, jópofa csitrinek, aki voltam. Aztán a műszaki egyetem magánorvosi rendelőjébe kerültem dolgozni, mint napi takarító, s ez is csak úgy sikerült, hogy anya már ott dolgozott. Akkor már végképp nem közlekedtem egyedül, s ráérős időmben elbeszélgettem az ottani ideggyógyásszal, aki annyit tudott segíteni, hogy felhívta az egyik kollegáját ,segítsen rajtam. A kollega visszaüzent, rendben három hét múlva elérhető, megkezdi a kezelést, SEGIT!!! Valami eltört bennem, mert ott ismertem el magam előtt, nekem orvosi segítség kell! Az állapotom rohamosan romlott, napi 24 órából 16-ot rohamokkal küszködve töltöttem, de reménykedve számoltam visszafele a napokat, "lesz SEGITSÉG, jön a doki és SEGITENI fog...aztán leforráztak a doki üzente" leszerződött külföldre, bocsánat, egy év múlva jön haza, nem tud segíteni" összeroppantam. Másnap az aluljáróig nem tudtam elmenni még anyuval se ,úgy éreztem valami nagy baj lesz, szóltam is anyunak, aki próbált szép szóval elindítani, bátorítani, aztán már kiabálva húzott a karomnál fogva, mint egy 5évest én meg csak ellentartottam és zokogtam és nem tudtam felszállni a villamosra, amit azért vezettünk be anyuval mert már a metróra se mertem felszállni még vele se! Aztán bedühödött és faképnél hagyott. Futva, rohanva tettem meg azt a pár lépést mire hazaértem. Másnaptól 24 órás rosszulléteim voltak, aludni nem tudtam fent lenni maga volt a pokol, enni szintén nem tudtam nem létezett más csak a FÉLELEM. Apa rokkantnyugdíjasként otthon volt velem, s ha kellett századszor is megerősített abban, hogy nem fogok meghalni...aztán anya a leghosszabb rohamomnál taxit hívott és a könnyeim ellenére este elvitt a kerületi ideggyógyászatra ,a Merényibe. Szakadt az eső, és emlékszem, sírva könyörögtem neki, "anya kérlek ne hagyj itt, én nem vagyok bolond!" Az ügyeletes főorvos asszonyra várni kellett, mert épp vizsgált, a kint lévő kísérővel beszélgetett anyu, én meg halálra váltan hallgattam: "az ő anyja van bent, mert mániákus depressziós és késsel támadt neki" ...végre bejutottam A doktornő kedves és aranyos volt, de a tüneteimen kívül más nem érdekelte, ISMÉT PÁNIKBETEGGÉ nyilvánított. Kapok rá gyógyszert. De mondtam neki én szeretnék kisbabát, mire ő azt mondta rendben, akkor legyen a Zoloft, bár még fiatal gyógyszer ,de már szültek vele. Amúgy két oldalról lehet gyógyítani, gyógyszerrel és pszichoterápiával. De az 5000 ft per óra és jelenleg nincs elég fő még az indításhoz! Magyarul nincs elég olyan nyomorult, mint én, ahhoz hogy segítsenek!!!! Szóval megkaptam a Zoloftot. Napi három szem. 2 hónap betegállomány. Ha a közértbe kellett lemennem vért izzadtam és a fal mellett kúszva araszoltam el a boltig. A körzeti orvoshoz borzalmas körülmények között jutottam le szintén kísérettel, hogy kiírjon táppénzre. Értetlenkedve vette kezébe a papírt és felháborodott a fulladásomon és a türelmetlenségemen, miért is siettetem öt. A helyzetet nővérem igyekezett menteni "tessék megírni a papírt, mert pánikrohama van, had menjünk. Erre a doktornő, mint egy idiótát megsimogatott és vigyorogva közölte, "ja pánikbeteg nyugodjon meg, megmérem a vérnyomását" hát nagy önuralom kellett, hogy ne fakadjak ki! 15 nap múlva a gyógyszer hatott, kezdtem jobban lenni, a kedvem javult, már volt más gondolatom is a rosszullét és a magam figyelgetésén kívül. Végre aludni kezdtem és nem a szívroham ébresztett hajnalban, ha leültem már nem zakatolt a fülemben a szívem és kezdtek kilátásaim lenni. Visszamentem dolgozni, bár a közlekedési fóbiám megmaradt, kísérő nélkül sehova...de végre újra éltem. Aztán jó hír ,fél év után csökkenthettem a gyógyszert, kérdésemre ,hogy mikor hagyhatom el, azt kaptam ,meglátjuk,1-2év.Doktornö már nem is kérdezett csak felírta a havi receptet, aztán viszlát. A nemtörődömsége és az én "megoldási képességem" miszerint ne kelljen annyit utazni, oda vezetett, hogy a gyógyszerírást megoldottam a munkahelyemen dolgozó ideggyógyásszal. Egy év múlva már éreztem magam olyan erősnek, hogy elhagyjam fokozatosan a gyógyszert. Hiba volt 3 hónap alatt újra összeomlottam s a pánikrohamok mellett, az elvonási tünetekkel is küzdenem kellett. Zokogva hívtam az ideggyógyászt, aki közölte: MEGÉRDEMLI, MINEK HAGYTA EL A GYÓGYSZERT??? Mint egy pisis 5éves fogadkoztam, jó leszek, csak segítsen mire annyit mondott "ÁLLJON VISSZA A NAPI EGY SZEMRE ÉS VÁRJA A JOBBULÁST". Ezt a buta játékot, azóta már csak egyszer mertem újból megpróbálni, azóta már megint egy másik orvos írja fel a gyógyszerem, akkor fél év alatt hagytam el a gyógyszert, és már csak heti egy szemet szedtem, mikor kikértem az orvos véleményét, ö azt mondta, "MAGA MÁR CSAK KABALÁBOL SZEDI A GYÓGYSZERT!" Aznap este szerelmesemmel és a családdal ünnepeltünk: vége a pokolnak!!! 2 hét múlva újabb összeroppanás! Telefonáltunk az orvosnak: HÁT AKKOR UJRA NAPI EGY SZEM. És itt tartunk most NAPI EGY SZEM, hogy tudjak úgy élni, létezni, ahogy mások és mindezzel a "nagy segítséggel "kínkeservvel teljesíteni mindazt ,ami másoknak természetes: Bocsánat ha túl sokat írtam volna de 18 éves korom óta ÖN az első SZAKEMBER aki nem mint tünetet kezel, hanem mint élő embert. Mindezt még egyszer KÖSZÖNÖM.