 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Ismét egy rémtörténet; egy fiatal nőt, mert "anyukája" a kemény kéz híve volt, a pszichiáterek meg szeretnek "gyógyítani", így aztán összefogásban az erő, és így lehet egy hányatott éveit élő fiatal lányból évekre pszichotikust csinálni. Az eset heppienddel végződik, már ha tekinthetünk egy ilyen ügyet jól befejezetnek, amíg a bűnösök szabadon járkálnak és folytatják másokon azt, amiből ennek a lánynak sikerült kiszabadulnia.
2001..... Az első kórházi kezelés....
Voltak előzményei.... Magam fordultam pszichológushoz, azt hittem elég ha csak oda megyek.
Leérettségiztem, három helyre felvételiztem, ebből egy sikerült is. Meghaltak a nagyszüleim, csak apuék maradtak a családból. Kiborultam, nem ettem, vádoltam magam, párkapcsolati zűrjeim voltak, a családiról nem is beszélve... A pszichológusom átirányított egy pszichiáterhez, mert szerinte gyógyszer nélkül már nem volt megoldható a problémám. Fél évig jártam egy doktornőhöz, ő nem adott gyógyszert csak terápiás kezeléseket tartott, segített.. De aztán valahogy édesanyám nem volt megelégedve a pszichiáteremmel, és elvitt egy másikhoz. Ő azt mondta, elmegy szabadságra, úgyhogy jobb lesz nekem, ha bemegyek a kórházba, mert szerinte ott majd segítenek kilábalni a depresszióból, hogy mekkorát tévedett... A kórházban nem vettek fel osztályra, mert a teszt alapján nem voltam eléggé depressziós. Végül mégis a szabadságra siető doktornő elintézte, hogy bent maradjak. 2 hétig voltam bent, rosszabb állapotban jöttem ki, mint ahogy bementem. Szorongásos zavart állapítottak meg. Elkezdtem a főiskolát, gyógyszerekkel...
2002-ben szerelmes lettem az egyik csoporttársamba, otthagyott, elvesztettem az életkedvem, ittam. Akkor már a család gyanakodott, hogy furcsán viselkedem, újabb doki a láthatáron. Felírt egy epilepsziásoknak és bipoláris betegeknek szánt készítményt, amitől rémálmaim voltak. Közben persze próbáltam felejteni a zátonyra futott kapcsolatomat és egy kicsit átestem a ló túloldalára.
Itthon sokat veszekedtünk édesanyámmal, egyik este miután megvert, elmentem otthonról. Egy kollégiumban szálltam meg, anyuék rendőrséggel kerestettek, majd bevitettek a klinikára.
Két szép szál fiatalember, lefogott és betuszkoltak a kórterembe, majd megkaptam a vénás koktélt és onnantól kezdve nem sok mindenre emlékszem.
Állítólag érzékeny voltam a hatóanyagára, mert majdnem lebénult a jobb felem, de hát az orvosok itt tévedhetnek, nekik szabad, szegény elmebetegeknek már úgyis mindegy.
Ekkor állapították meg, hogy bipoláris típusú depresszióban szenvedek.
Borzasztó volt 2 hónap, plusz 20 kiló, remegő végtagok, és lőttek a főiskolai tanulmányaimnak. 2003-ban azért még próbálkoztam egy-két órára bemenni, de lássuk be, lítiummal nem lehet lediplomázni...
Otthagytam a fősulit, aztán megint a kórházban kötöttem ki, de érdekes fordulat következett, most egy másik városban! Ugyanis édesanyám szerint Szegeden nincs megfelelő ellátás, ebben tökéletesen igaza volt.
A szentesi Kórházban, a főorvos Úr azt mondta, hogy szerinte nem vagyok mániás fázisban, de az édesanyám szerint jót tenne nekem a pihenés, 2 hetet voltam ott. 40 fokos lázzal, és ellopták a fehérneműimet a betegek, jó kis kirándulás volt...
Ebben az évben nyáron megint kórház következett, most Szeged de nem a klinika, a változatosság gyönyörködtet alapon. Na ott aztán voltak események.
Mivel nem voltam hajlandó elfogadni a depót (hosszan ható antipszichotikum) kis nézeteltérésbe keveredtem a nővérekkel.
2004- a következő kórházi kezelés
Elkezdtem egy sportsulit, belekeveredtem egy rossz társaságba, ami az én hibám, az orvosé, meg az hogy nem vette észre, hogy nem mániás fázisban vagyok, hanem illumináltban...
Az akkori magánpszichiáterem szerint nem voltam mániás állapotban, de a család szerint igen, 2 hónap kezelés, megint a szegedi klinikán.
Ott már nem szórakoztak, depóval kezdték a kezelést. Egyik este a zuhanyzóban, ott persze koedukált van csak és hát sajnos ott aztán minden megtörténhet, erről nem is írok inkább..
Bejött egy nő és elkezdett kötözködni velem, mondtam neki, hogy menjen ki, mert tusolok, de ő csak mondta a magáét, szó szót követett és lerántott a földre, majd elkezdett rugdosni, a többi beteg hívta a nővéreknek, hogy segítenek.
Állítólag jegyzőkönyvbe is vették, de erről én nem sokat tudok.
Természetesen a vendéglátó sulinak is lőttek.
2005- Kecskemét
Depressziós fázis, hogy őszinte legyek már megadtam magam, hátha itt emberként bánnak a betegekkel. 2 hétig voltam ott és meglepődve tapasztaltam, hogy tényleg más a helyzet, leszámítva, hogy egy skizofrén nővel voltam egy szobában és néha rájött a roham. Az ottani orvosok nagy szaktudású, tisztességes ember voltak. Kellemesen csalódtam. Utána még egy évig jártam hozzájuk a ambulánsan és magánbetegként.
2006-Szegedi klinika
Egy bankban dolgoztam, szerettem.
Egy baleset következtében, elvágtam a talpam és a helyi háziorvos-helyettes szerint ez azért volt, mert én mániás szakaszban vagyok, beutalt egy vizsgálatra a klinikára, nevetséges, nem is ismert, csak hallomásból, de ez faluhelyen bőven elég! Itt még a szomszéd is beutalhatja a lelkibetegeket kezelésre..:)
Azért csak nem úsztam meg ezt az évet sem, mentővel vittek be, mert anyu elugrott velem az ügyeletre, ők meg úgy gondolták jobb megelőzni a bajt.
Ott már éltem betegjogaimmal, és kértem bírósági szemlét, kijöttek, kiengedtek.
Nem mertem hazamenni, egész éjszaka bolyongtam a városban, beinjekciózva. Másnak délután édesanyám rendőrökkel kerestetett, meg is találtak, bevittek. Tényleg ramaty állapotban voltam, egy hónap kezelés.
Ez nem volt elég kiengedtek és rá egy hónapra megint ott kötöttem ki, mert a háziorvosomnak panaszkodtam, hogy milyen embertelenül bánnak a kórházban a betegekkel. Ő úgy gondolta pszichotikus zavarom van, hogy ilyeneket állítok, szóval még egy hónapig ott voltam.
Nem akarom elkiabálni, de azóta nem volt szerencsém ezekhez a magukat orvosnak nevező szintén labilis idegállapotú orvosokhoz. Tavaly önként letettem a gyógyszert és azóta tünetmentes vagyok. Csak pszichoterápiára járok egy nagyon kedves adjunktushoz.
Elköltöztem otthonról a saját házamba, van egy párom, akit nagyon szeretek, edző vagyok egy sportiskolában..
Boldog vagyok és elégedett, mert szerintem ami kizárólag rajtunk múlik, az minden körülmények között megvalósítható.
Kérek minden "betegtársamat", hogy magában higgyen, ne az orvosokban, ha egyedül is, de álljon a sarkára és válassza az életet a betegség helyett, ha nekem sikerült Önöknek is fog, én nagyon szurkolok, hogy így legyen!
Köszönöm, hogy leírhattam és hogy válaszolt a levelemre, visszaadta a hitemet az emberekben, köszönöm, tisztelettel:
|
|
