 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Kedves Gábor!
Hát hol is kezdjem...az elején annyit mindenképpen elmondanék, hogy
szüleim elváltak, édesanyámmal élek, és a családom másik fele
nagyon kemény negatív hatást tud gyakorolni rám még talán most
is. Mindenért hibáztatnak, leszidnak, és édesanyámat bántják (még
szerencse hogy csak szóban és azért burkoltan). Az én történetem elég
érdekesen kezdődött. 6 éve osztálykirándulás utolsó napján a buszon
rosszul lettem, jelentkezett az erős látás zavar, hallás problémák,
idegesség, szorongás, fulladás, köhögés stb. Egyszerűen nem tudtam
mihez kötni, viszont annyira rosszul voltam, hogy kibírhatatlan
volt. Egyszerűen nem éreztem magam 100%ig biztonságban mikor pl.
sétáltam, vagy beszéltem, vagy bármi mást csináltam. Annyira emlékszem
rá, hogy ahol voltunk kirándulni, valahol ettünk a haverokkal, és úgy
kértem ki a hamburgert, hogy igazából nem is voltam benne biztos, hogy
mit csinálok. Elég erősen megmaradt bennem az az érzés, a mai napig
végigkísér, és nagyon sokszor előjön. Ahogy hazajöttünk, 2 nap múlva
megbeszéltünk időpontot egy szemorvos ismerőssel, és bementünk hozzá
Pestre, mivel nem tudtuk, hogy ez mi is lehet. A családban nem én vagyok
az egyetlen, akinek már voltak ilyen problémái, szóval sejteni lehetett
azért, hogy ha nem a szemem romlott hirtelen, akkor valami mentális
probléma lehet.. Aztán végülis Pesten a metrón még rosszabbul lettem. A
kórházban megvizsgáltak és a szememet teljesen változatlannak ítélték
meg (3 különböző orvos is megnézett). Tehát annyit tudtunk csinálni,
hogy édesanyám felkereste a helyi pszichiátert. Nem is kell mondanom,
hogy ott elkezdődött a tömeges gyógyszer szedés... Hozzáteszem, hogy az
az orvos tényleg csak annyit csinált, hogy felírta a gyógyszert, aztán
adott következő időpontot. Elsőként a Coaxil-t próbáltuk ki. Semmi
hatása nem volt. Közben folyamatosan rosszul voltam, úgy éreztem
megfulladok. Akkor az orvos kitalálta, hogy nézessük meg más orvosokkal
is a fulladás/köhögést. Az volt a másik szép tortúra. Végigjártam
allergológiától kezdve, a tüdő CT-t mindent. A tüdőgondozós főorvos
ráadásul a röntgenen látott valami foltot, az miatt még tovább
küldött.. szóval borzasztó volt. Persze nem találtak semmit. Volt olyan
is, hogy annyira beleéltem magam abba hogy vér íze van a számnak, hogy
végülis vérzett is, csak az volt a különös, hogy 15 perccel utána voltunk
fül-orr-gégészeten, és az orvos egyszerűen semmit sem talált, ami sérült
volna és a vérzést okozhatta volna. Eközben már Seropramot szedtem körülbelül
háromnegyed évig. Utána jött egy jó időszak, amikor elhagytam teljesen a
gyógyszert, és kb fél évig jól is voltam. Akkor kezdődtek a gondok az
iskolában igazából. Mondjuk soha nem voltam jó tanuló, mindig csak
kínlódtam az iskolával. 11. osztály második félév környékére újra
előjöttek a panaszok. Akkor egyeztettünk az igazgatóval és az
osztályfőnökkel, hogy nem fogok bejárni, nézzék el a hiányzásokat.
Mindenki belement, otthon egészen jól voltam. Persze nem tudtam
kimenni, tömegiszonyom volt, utazáskor vér ízt éreztem a számban,
fulladtam, halálfélelmem volt stb. Közben jártam több pszichológushoz
is a pszichiáter mellett. Eltelt így a 11. évfolyam, és jött az utolsó
év. Ahol viszont már annyira nem volt erőm bejárni/tanulni, hogy a
végeredmény az lett, hogy elárultak azok az emberek, akikben bíztam, és
ennek örömére évet kellett ismételnem. A barátnőim, akikkel 4 évig együtt
voltam, soha többet nem kerestek. Végülis az utolsó évet ismétléssel
teljes magántanulói státuszban fejeztem be. Érettséginél is akadtak
problémák, nem engedtek el matekra. Azt végülis egy másik
iskolában csináltam meg, és így vége lett a szenvedésnek valamilyen
szinten. Közben történt egy pszichiáterváltás, mert már annyira
értelmetlennek találtam az egészet, hogy inkább felkerestem egy másik
orvost végső elkeseredésemben. Ő sokkal normálisabb velem
(Jelenleg is hozzá járok), igaz ő is csak a gyógyszereket tudja felírni
maximum. Kaptam tőle próbaképpen mindenféle gyógyszert. A sorrendet
sajnos már nem tudom, szerintem nem is számit. Annyit tudok, hogy kb.
ezek voltak: Xanax SR 0,25 - 0,5 MG, sima Xanax 0,25 Mg , Frontin,
Atarax (1 évig szedtem, nemrég hagytam abba) , Depral, Stilnox,
Haloperidol, volt még valami Tisercin, meg valami adrenalin szint emelő
is, amitől aztán annyira rosszul lettem, hogy úgy éreztem meghalok. És
még egy csomó más..., már nem is tudom őket fejben tartani. Ahogy
írtam, most éppen a Prozac volt a legutolsó, amit szedtem. Attól viszont
az összes létező mellékhatást érzékeltem, így inkább abbahagytam. Most
jelenleg csak akkor veszek be Frontint, ha nagyon rosszul
vagyok. Teljesen az sem segít, de legalább valamire jó. A Neuroptim-ot
szedem, mellette még 500mg-os C-vitamint. Rengeteget gyógyteázok, nagyon
szeretem őket, és talán megnyugtatnak.. Egyébként nem tudom, hogy a
gyomorbetegségem (Reflux) is esetleg összefügghet ezzel az egésszel?
Én már semmit nem értek. Az biztos, hogy nem vagyok jól, és sajnos nekem
dolgoznom kell így is. Próbálom elterelni a figyelmem, ha rosszul
vagyok, de nem megy általában. Iszonyú hipochonder vagyok, ha találok
magamon valami olyasmit, vagy fáj valamim, akkor egyből a lehető
legrosszabbra gondolok, és rettentően elkezdek félni. Olyankor előjön a
köhögés, fulladás, hallás, látás-probléma. Ennyi, amit igazából
megfigyeltem. Egyébként miután voltam a reflux miatt gyomortükrözésen
és kaptam megfelelő gyógyszert , azóta a fulladásos köhögés közel 80%al
csökkent, de ha feszült vagyok, akkor előjön azért így is. Tömegben
sajnos még mindig rosszul vagyok és utazáskor mostanában megint. A
reggelek általában borzasztóak, mintha nem is lennék észnél. Kb. ennyi
amit így el tudok mondani magamról. Még arra lennék kíváncsi, hogy az ilyen
jellegű dolgokat, az ember örökölheti esetleg? Vagy hogy működik ez az
egész? Mivel a családban, ahogy már említettem elég sok hasonló
problémájú ember volt. És még amire kíváncsi lennék, az az ,hogy
lehetnek e egy gyereknek már egészen fiatal korban ilyen jellegű
panaszai? Mostanában egyre több olyan régi emlékem jön elő, ami
kísértetiesen hasonlít az állapotomra az utóbbi 4 évben. sokat
beszéltem erről anyuval, és ő is alá tudja támasztani, hogy egész
kicsin, talán első osztályosan már panaszkodtam arra ,hogy furcsán
érzem magam, és furcsán látok/hallok. Köszönöm, hogy meghallgat így
e-mailben is! Kérem, ha valami olyasmit talál a levélben, ami kicsit is
fura, vagy talán röhejesnek hangzik (sajnos ez az állandó félelem is
bennem van) ,akkor azt a részt ne tegye ki az oldalra!
Kedves Mária!
Semmi nevetséges nincs levelében, története elkeserítő. Egy szorongó kamasz lánynak egy nap betelik a pohár, erős szorongásos tüneteket tapasztal, majd bekerül az egészségügy gépezetébe, és szomorú életét, félelmeit, keserűségét lefordítják agyi anyagcserezavarra. Gyógyszerek garmadáját próbálgatják rajta, mintha egy halálos kórban szenvedne, amely már minden kísérletezésre feljogosítja orvosait. Valójában csak szorong. A "csak szorong" persze lehet nagyon elviselhetetlen állapot, s lehet, hogy Mária múltját és lelki sebeit nem könnyű gyógyítani. De legyen bármilyen rossz is a szorongás, gyógyszerekkel nem lehet a múlt nyomasztó hatását semmivé tenni. Nem valami gyógyszerellenes ideológia nevében mondom ezt, hanem a tények mondatják velem. Mária állapota a gyógyszerek hatására nem javult, hanem romlott. Nem csak szorongáscsökkentőket, nem csak antidepresszánsokat, de még pszichózisban használt gyógyszereket is kipróbáltak rajta. Mindez mérhetetlen károkat okozhat egy fiatal ember agyában, miközben semmit nem oldanak meg a "kezeléssel". Az értelmetlen gyógyszeres kezelés másik súlyos következménye a reménytelenség. Hiszen, ha valakit ennyiféle gyógyszerrel kezelgetnek, mindannyiszor elhitetik vele, hogy "na majd most ez segít", aztán minden csak rosszabb lesz, akkor joggal hiheti azt, hogy állapota menthetetlen. A gyógyszeres kezelés harmadik súlyos következménye, hogy a sok gyógyszer, a váltások, a megvonási tünetek kibogozhatatlanul összemosódnak az alapproblémával, s már kideríthetetlen, mi ered a szorongásból, mi a gyógyszerhatásból, mi egy korábbi gyógyszer megvonási tüneteiből, s mi a gyógyszerek interakciójából. Az ilyen páciensek sorsa, hacsak nem veszik saját kezükbe életüket és gyógyulásukat, az, hogy egy ponton, mikor már mindent végigpróbáltak rajtuk, lemondanak róluk és sorsukra hagyják őket. Innen is üzenem tehát Máriának, hogy neki kell meghoznia döntését, merre tovább. Rá kell egy ponton eszmélnie mindenkinek, hogy egészsége, élete egyedül neki igazán fontos, és ő a legilletékesebb a sorsdöntő kérdésekben.
Szomorú, hogy már fiatalon ekkora súlyú döntés hárul valakire, de nincs hova fellebbezni, nincs kin számonkérni.
Szendi Gábor
|
|
