 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Interjú Robert Whitakerrel
Forrás: Street Spirit 2005
Fordította: Szendi Gábor
Első rész | Második rész | Harmadik rész
Robert Whitaker 20 éve tudományos újságíró, évekig kiadói igazgató volt a Harvard Medical Schoolnál. Írásai számos díjat nyertek. A Boston Globe-nál írott cikksorozatát Pulitzer díjra jelölték 1998-ban. Könyvét, a "Őrület Amerikában: rossz tudomány, rossz orvoslás és a mentális betegség folyamatos félrekezelésé"-t a Discover magazin 2002 egyik legjobb tudományos könyvének, míg az Amerikai Könyvtárak Társasága az év legjobb történeti könyvének nevezte.Spirit: A mentális betegek nem emberkénti kezelése vezet át minket az eugenikával foglalkozó kutatásába. Az eugenika filozófiája miatt döntött úgy a náci Németország, hogy bizonyos rasszok vagy csoportok biológiailag alsóbbrendűek és ez vezetett oda, hogy megölték a mentális betegeket és a hontalanokat, a zsidó és lengyel emberekkel együtt. De az Ön kutatása nem azt mutatja, hogy az amerikai eugenikus mozgalom szerepet játszott abban, hogy a mentálisan sérülteket intézetekbe különítsék el, és erőszakkal sterilizálják őket, hogy ne tudjanak utódokat nemzeni és szülni?
Whitaker: A pszichiátria története az USA egy elképesztő társadalomtörténetébe vezet el minket, egy történelembe, amit nem mondtunk el magunknak. Ha elmegy az ember egy iskolába, és ott nem engedik, hogy az eugenikáról oktasson, azt fogják mondani, azért, mert az a Náci Németországgal kapcsolatos. Éppenséggel az emberek nem hallottak arról, hogy ez az USA-hoz is kötődik. Valójában, fogadni mernék, hogy ha az utcán 100 embert megkérdeznénk, alig néhánynak lenne fogalma arról, hogy az USA-ban volt eugenikus korszak.
Spirit: Az igaz, hogy az USA eugenikus mozgalmas nagy hatást gyakorolt a Naci Németországra?
Whitaker: Az eugenika az USA-ban indult, nem a Náci Németországban. Szóval az nálunk volt, hogy úgy adták be, mint "tudományt". Mi voltunk azok, akik elsőként hoztunk létre eugenikán alapuló szociálpolitikát. Mi kezdtük el azt mondani, hogy a mentálisan betegek nem házasodhatnak. Mi mondtuk, hogy a mentálisan betegeknek genetikai defektusa van, és hogy a mentális betegség receszív génnel öröklődik, mint a kékszem. Azt mondták, hogy elejét vegyük az "őrület-gén" átadásának, nem elég őket megakadályozni a házasságban, be is kell őket zárni.
Így az elmegyógyintézetek megváltoztak, eltértek attól, amire az 1800-as években elvileg létrehozták, hogy menedékhely és segítség legyen azoknak, akiket vissza kell segíteni az egészségbe. E helyek olyan intézményekké váltak, ahova be lehet zárni azokat, akiket nem akarunk, hogy odakint mászkáljanak, ahol gyerekeik lehetnek, akiknek átadhatják "őrület-génjeiket".
Ennek részeként elkezdtük az embereket az elmegyógyintézetekbe zárni és nem engedni ki őket onnan. Ahogy ezt tettük, kezdtünk hinni benne, hogy ők már többé soha nem lesznek jobban, nem gyógyulnak meg mentális betegségükből. Jóllehet az 1800-as években, az elmegyógyintézetekben kezelt emberek több mint ötven százaléka 12 hónapon belül távozott onnan, és soha nem tért vissza. Hirtelen, mint látjuk, a 20. század első felében az elmegyógyintézetekbe zárt embereket évekig, évtizedekig nem engedték szabadon, amíg el nem múlt "reproduktív koruk".
És ki az, akit bezárunk? A bevándorlók azok, akiket legvalószínűbben beteszünk az elmegyógyintézetekbe, a szegényeket, az afrikai amerikaiakat. Más szóval, mindenkit, akiket a legvalószínűbben lehet így címkézni és diagnosztizálni és betenni az elmegyógyintézetekbe évekre. Csak az uralkodó osztályt nem. Ha most követjük ezt tovább és megnézzük, hogyan formálta az eugenika, és formálja még ma is a kezelést, ez az, ahogy ma leértékeljük ezeket az embereket. Az eugenikus politika nevében azt mondjuk: Ők veszélyeztetnek minket. Elkezdünk beszélni úgy a mentális betegekről, mint egy társadalmi rákról, amit ki kell vágni a politika testéből. Valójában, itt, ebben az országban kezdtek az orvosok először arról beszélni, hogy a mentális beteget kegyes halállal meg kell ölni.
Spirit: Igen. Kegyes halál "megfelelő gázzal" egy "eutanázia intézetben", ahogy egy amerikai orvos mondta.
Whitaker: Ja, megfelelő gázzal. 1921-ben a Connecticut törvényhozás végignézett egy elmegyógyintézetet, és egy vaságyhoz bilincselt embert úgy mutattak be, mint "kegyes halál" egy esetét. És erről a New York Times úgy számolt be, mint egy teljesen érthető dologról. Nem, mint egy gyalázatról. Ez jóval azelőtt volt, hogy Hitler hatalomra került.
Spirit: És prominens pszichiáterek szajkózták az eugenikát, hogy a mentális betegek genetikailag defektek és érveltek a kényszerű sterilizálás mellett?
Whitaker: Ó, abszolút mértékben. Az erőszakos sterilizálásnak bizonyosan sok támogatója volt a pszichiáterek főáramában. Azt mondom, hogy amint az eugenikai mozgalom elindult az 1920-as években, volt egy maroknyi pszichiáter csapat, aki ezt szörnyűnek találta. Így tényleg, a pszichiátria az 1920-30-as években megosztódott, és némelyek tiltakozni kezdtek az eugenika ellen. De lényegében volt egy csomó pszichiáter, akik támogatták az erőszakos sterilizálás ötletét és csinálták is.
Spirit: Némely ilyen gyakorlatot aztán átvettek a náci Németországban a pszichiátereik és teljes erőszakkal kivitelezték.
Whitaker: Nos, hát igen, pontosan. Ez a dominóelv. Ami történt, hogy a náci mozgalom hatalomra jutott 1933-ban és az eugenika képviselői, akik részei voltak Hitler kormányzásának, szoros kapcsolatban álltak az amerikai eugenistákkal. Még arról is beszéltek, hogy tanulmányozni kéne a Kaliforniai sterilizációs programot - és ez elképesztő - A német nácik azt mondták, hogy Kalifornia jó munkát végzett a mentális betegek sterilizálása terén, de nem volt elég törvényes, ahogy a kaliforniaiak csinálták. Ők biztosítani akarták, hogy a náci Németországban legyen némi törvényessége ennek. Ténylegesen arról beszéltek, hogy sterilizálási programjukat sokkal igazságosabban sokkal törvényesebben akarják csinálni. Szóval úgy gondolták, ideje egy sokkal humánusabb és törvényesebb erőszakos sterilizálást végrehajtani. És elkezdtek sterilizálni egy csomó embert. Nos, erre az amerikai eugenisták panaszkodni kezdtek, hogy a németek megverik őket a saját pályájukon.
Spirit: A mi eugenistáink igazából irigyelni kezdték a nácikat, hogy azok túltejesítették őket a pszichiátriai betegek sterilizálásában?
Whitaker: Pontosan. Az eugenistáink arról panaszkodtak, hogy leelőzték őket. Így aztán valójában mi küldtünk embereket oda, hogy tanulmányozzák a náci németek sterilizációs módszereinek fejlődését. Mely csoport volt az, amelyet a nácik először megöltek? A mentális betegek. Ott kezdődött az eutanázia. Aztán természetesen kiterjesztették ezt a zsidókra és másokra, de a mentális betegekkel kezdték.
Így, ha követjük a történetet napjainkig, látjuk, hogyan táplálták az amerikaiakban azt a hitrendszert, amely végzetesen leértékelte a mentális betegséget. És akkor érthető a szociális politika, amely ebből a leértékelésből fakadt: erőszakos sterilizálás és elkülönítés a társadalomtól. És akkor látjuk a náci németeket, akik utolértek minket és megvalósították ezt. És a nácizmus korai éveiben, 1933-35-ben nem látjuk, hogy Amerika tiltakozott volna, hogy ez szörnyűség. Az amerikai eugenisták azt mondták, lépést kell tartanunk Németországgal.
És még valami, ami meglehetősen elképesztő. Mikor volt a sterilizációnak csúcsidőszaka országunkban? Az 1940-es és '50-es években. Miközben a nácik ellen küzdöttünk a '40-es években, nem néztünk magunkba, és nem láttuk meg, hogy a mi sterilizációs programjaink ugyanannak a dolognak a szerves része, ami ellen küzdünk.
Spirit: része ugyanannak az értékrendnek, amely a mentális betegeket nem tekintette embernek?
Whitaker: Pontosan. Így mi folytattuk a sterilizációs programot azutánis, hogy a nácik befejezték. És, ténylegesen, ezek az agyroncsoló kezelési módszerek - mint az erőszakos elektroschock, a kámforral kiváltott epilepsziás rohamok és a lobotómia - pontosan az eugenikus korszakban születtek, amikor megfosztották emberi minőségüktől ezeket az embereket.
A németek a II. világháború vége után próbáltak valahogy megküzdeni náci múltjukkal, és sok német horrorisztikusnak tartotta a lobotómiát, mert azonosnak tekintette eugenikus múltjukkal. Mindeközben mi úgy tekintettünk erre, mint egyfajta orvosi műtétre. Mi még mindig folytattuk az erőszakos sokkolásokat, a betegek sterilizálását, a lobotómiát - mi nem vizsgáltuk meg sajnálatos módon saját eugenikus múltunkat.
Spirit: Ön azt is dokumentálta, hogy az amerikai pszichiáterek kevés nyomát hagyták annak, mennyire aránytalanul adtak súlyos mentális betegség címkéket a nagyon szegény afrikai amerikaiaknak.
Whitaker: Amikor arról beszélünk, hogy valaki schizofrénia diagnózist kap, egy szubjektív elem kap szerepet, mivel Maga egy orvos egy bizonyos világnézettel, aki fehér és megítél valaki mást. A 20. században végig teljesen világos volt, hogy a szegények és az afrikai amerikaiak kapják a legvalószínűbben a schizofrénia diagnózist.
Csináltak olyan vizsgálatot írásban, amelyben felsoroltak egy csomó tünetet, és megmutatták ezt orvosoknak. Amit változtattak, az egyedül a kitalált beteg bőrszíne volt. A fekete férfiak schizofrénia diagnózist, a fehér férfiak enyhébb diagnózist kaptak. Ugyanazok voltak a tünetek, de amikor egy fehér ember egy másik fehér embert vélt diagnosztizálni, enyhébb diagnózist adott. Van egy csomó szubjektív elem a diagnózisban, és világos, hogy vannak politikai elemek is, mivel hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy aki nem mi nézeteinket vallja, az őrült.
Spirit: És a szegényeket és hajléktalanokat, akik nem úgy néznek ki és nem úgy viselkednek, mint mi, és akik a stresszel küzdenek, mi egyáltalán nem értjük meg őket, és végül téveszméseknek tekinthetjük őket.
Whitaker: Teljes mértékben. Olykor, ha ránézünk egy schizofrénnek diagnosztizáltra, úgy látjuk, mintha egy fizikailag nem látható címkét ragasztottak volna rá. Meglepő a mód, ahogy látjuk ezt. És ha Maga szegény és stressz alatt van és nincs menedéke, hogy fog akkor viselkedni? Gondoljon bele. Hogy viselkedne, ha volna egy gyermeke, akiről gondoskodnia kell, nem volna munkája, nem volna lakóhelye, nem volnának jó kapcsolatai - romokban heverne a stressztől. Senki nem tudna ilyen körülmények közt megfelelően viselkedni.
Spirit: Agyonstresszelt, depressziós, ellenséges, mindez nagyon is érthető azon körülmények közt, melyekkel az utcán szembesülnek, de nem érthető egy felsőosztálybeli fehér pszichiáternek, aki elmebetegség tüneteit keresi.
Whitaker: Pontosan, amikor valaki koszos ruhában, vagy valami hasonlóban jön, ezt tegyük hozzá. És végül, adalék ehhez a témához még, hogy mi történik manapság a nevelőotthoni gyermekekkel? Beteszik őket egy nevelőotthonba és lényegében mentális betegség diagnózist kapnak. Egy vizsgálatban a nevelőotthoni gyerekek 80%-a antidepresszánst, Ritalint és antipszichotikumot kapott. Ezen a vidéken, majdnem mindig oda érkezünk, ahol szegénynek lenni, vagy elvált családból jönni, ahol árvaházba adnak, azt jelenti, hogy mentálisan beteg vagy. Egy diagnózist ragasztanak rád. Ezért látunk olyan kétéveseket, akiknek már pszichózis diagnózisuk van.
Spirit: És ez önbeteljesítő jóslattá válik, mert a gyógyszer bezárja az embert ebbe a diszfunkcionális mintázatba.
Whitaker: Tíz évvel ezelőtt a gyógyszercégeknek szükségük volt pszichiátriai szereik számára a piacot kiterjeszteni, és kikre hajtottak rá? A gyerekekre, mivel az egy érintetlen piac volt. És ebben nagyon sikeresnek bizonyultak. Ha grafikonon ábrázoljuk a pszichotrop gyógyszerek alkalmazását a gyerekek körében, ez robbanásszerű. És mi van manapság? "Krízis" van az örült gyerekek közt, pszichiátriai betegségek a gyerekek közt.
Más szavakkal, tíz évvel később, a gyógyszerek használata nem csökkentette a problémákat a gyerekek közt, viszont a pszichiátriai problémák minden jele robbanásszerűen terjed a gyerekek közt. Ez csak akkor érthető, ha megértjük, hogy a gyógyszereke rendellenességeket okoznak az agyi transzmitter rendszerekben, és amikor ezt létrehozzuk a gyógyszerekkel, súlyos pszichés és emocionális problémákat idézünk elő. Így világosan látjuk, hogy a gyógyszerek széleskörű használatával teremtettünk egy soha ekkorára nem duzzadt gyermekpopulációt, aki pszichiátriailag zavartak - de ez a kezelésből származik.
Spirit: Vessünk egy pillantást az új atipikus antipszichotikumokra, melyeket csodagyógyszereknek neveznek. Évtizedekig, a hivatalos verzió az volt, hogy az elektroshock és a lobotómia nem okoz fájdalmat a betegnek, és javítja életminőségét. Csak sok év múlva fogta fel a közvélemény, micsoda roncsolást visznek ezek végbe. Aztán ugyanezek a világmegmentő kijelentések hangoztak el azt követően, hogy ezek szörnyű mellékhatásaira fény derült. Aggódik Ön azért, hogy most ugyanaz a séma fog újra játszódni azzal a kijelentéssel, hogy az atipikus szerek - úgymint a Zyprexa, Leponex és Risperdal- csodagyógyszerek?
Whitaker: Teljes mértékben aggasztónak tartom. Ezeknek világos a mellékhatása. Egy csomó dolgot tudunk az új gyógyszerekről, az atipikus antipszichotikumokról. Először is, a klinikai vizsgálatok, melyek tesztelték őket, teljes mértékben meghamisítottak. A vizsgálatokat arra tervezték, hogy kimutassák, az új szerek jobbak, mint a régiek. Mára kiderült, hogy ezeket a vizsgálatok eltúlzott képet festettek az atipikus szerekről. Nem hatásosabbak a régi szereknél és ugyanannyi mellékhatásuk van. Ez azt sugallja, hogy jó okaink vannak az aggodalomra. 8-10 év múlva egy mindenféle problémákkal fogunk szembesülni.
A jó hír, hogy némely esetben alacsonyabb dózisban használják ezeket, és mivel alacsonyabbak az adagok, az emberek kevésbé érzik problémásnak. Nem gátolják olyan erősen a dopamin rendszert, mint a régi szerek. Ez jó és reménykeltő. A rossz hír a következő: nyilvánvalóan hazudnak arról, mit is csinálnak ezek a szerek. Ezek nagy erejű gyógyszerek, és egy csomó transzmitter rendszerre hatnak. És ezek nyilvánvalóan problémás kérdések. A Zyprexával jól lehet ezt illusztrálni. Ahogy a tardív diszkinézia csak idő kérdése a standard neuroleptikumok esetén, a diabétesszel (cukorbetegség) ugyanez a helyzet a Zyprexa esetén. A diabétesz életet veszélyeztető, életet rövidítő betegség. Adják ezt 12, 15, 18 éveseknek és aztán kifejlődik náluk a diabétesz, híznak negyven kilót - ez rendkívül ártalmas dolog.
Spirit: Már hallottam betegjogi képviselőtől, hogy a rendkívüli súlygyarapodás nagy probléma, de könyve olvastáig nem tudtam, hogy a Zyprexa diabéteszt és magas vércukorszintet okoz.
Whitaker: Ez egy nagy hatás. Had mondjam el, mekkora is. Látjuk ezt a 40 kg súlyfelszedést, és az egyik vizsgálatban hat hét alatt a betegek 3%-nál újonnan diagnosztizált diabétesz jelent meg, ami drámai mértékű. Ezért mondtam azt, hogy ez vár ránk a színfalak mögött. Először is, felszedni 40 kilót vagy még többet hat hónap alatt az az anyagcsere diszfunkció jele; valami alapvetően rosszra mutat, valami az anyagcserében teljesen megbolondult. Nos, cukorbetegség hat hét alatt valós probléma, nem de?
Na most, eléggé érdekes, kik kezdték ezt nyilvánosságra hozni? A versenytársak, azok, akik új gyógyszereket vittek a piacra, körüludvarolták az orvosokat és megmondták nekik, hogy a Zyprexával súlyos gondok lesznek a diabétesszel. Így pl. pár héttel ez előtt Bostonban az egyik ilyen orvosoknak adott ebéden, melyen az orvosokat képezik, és amelyet az Eli Lilly egyik versenytársa támogatott, arról szólt, hogy a Zyprexa diabéteszt okoz. De ha beszélünk olyan pszichiáterrel, aki egyáltalán becsületes ebben a kérdésben, azt fogja mondani, hogy a Zyprexa okozta diabétesz óriási probléma.
Most kettős problémával állunk szemben. Mivel meggyőztük magunkat arról, hogy a Zyprexa milyen csodálatos gyógyszer, és mivel ezt egy csomó embernek adták, kitettük az embereket az anyagcsere diszfunkciónak, óriási súlygyarapodásnak és cukorbetegségnek, akik kezdetben nem voltak annyira "betegek" vagy nem szenvedtek súlyos pszichés zavartságban. Nézzük meg, társadalmunk miként karolja fel a Zyprexát és adja ezt kétéveseknek is. El tudja képzelni, hogy egy kétévesnek antipszichotikumot adjon, amely diabéteszt okoz és súlygyarapodást? Nos, ezt teszik.
Spirit: Ezek olyan mellékhatások, amelyek nagyban megrövidíthetik az élettartamát.
Whitaker: Ó, természetesen. 40 kg? Cukorbetegség? Egy halálos ítéletről beszélünk. Ez nem kérdés. Van egy másik vizsgálat, amelyről senki nem akar beszélni, melyben gyerekeknek Zyprexát adtak, és a vizsgálatot fel kellett függeszteni, mert a gyerekeknek zsugorodni kezdett az agykérge. Most a kutatók azt mondják, ez a betegségfolyamat jele volt. Nos, azt mondom, nézzük meg a vizsgálatot, és nem kevesebbet kapunk, mint ugyanazt, amit a régi neuroleptikumokkal kaptak - egy agyi változást, jelen esetben az agykéreg vesztését, amely kapcsolatban áll a Zyprexával való kezeléssel.
Spirit: Ahogy a Zyprexa versenytársa mutatott rá a mellékhatásokra, ugyanez történt korábban a neuroleptikumokkal. A pszichiáterek negyven éven át becsukták fülüket a betegeik neuroleptikumokra vonatkozó panaszára, és nem vettek tudomást Birch Bayh szenátor 1975-ös szenátusi meghallgatásán elhangzott szörnyű hatásokról sem. Tartott ez egészen az 1990-es évekig, amikor végre beismerték, hogy a neuroleptikumot szedő betegek kétharmadának vannak állandósult Parkinson tünetei. Könyve azt állítja, hogy mindezt csak azért ismerték be, mert az új antipszichotikumok kijöttek és ki akarták mutatni, mennyivel jobbak ezek a neuroleptikumoknál.
Whitaker: Pontosan. Hirtelen egy gazdasági motiváció jelent meg arra, hogy beismerjék a régi gyógyszerek kudarcát. És ez történik megint. Most már orvosok azért vannak fizetve, hogy kémkedjenek az új gyógyszerek után, és ezek a cégek nyilvánvalóan olyan gyógyszert szeretnének, amely versenytársa a Zyprexának, így nekik gazdasági érdekük, hogy lerántsák a leplet a Zyprexa diabéteszt okozó hatásáról. És én garantálom, hogy bármekkora is a ma bevallott kockázat, tudjuk, hogy azt szándékosan alábecsülik.
Spirit: A z új gyógyszereket új harangozzák be, mint csodakezelések, melyeknek nincs ugyanolyan rossz hatása, mint a régieknek: de gyakran a mellékhatások csupán mások és évekbe telik, amíg kiderülnek. És abban az időszakban, amíg a mellékhatások nem válnak nyilvánvalóvá, a gyógyszercégek szabadon állíthatják, hogy gyógyszerüknek nincs hátrányos hatása.
Whitaker: Én őszintén hiszem, hogy az új gyógyszerek bizonyos szempontokból rosszabbak. Amint láttuk, némi előnyük az alacsonyabb dózis. De gondolhatjuk, hogy sokkal problémásabbak, mert nagyobb számú transzmitter rendszerre hatnak. Kiütik a szerotonin rendszert, a dopamin átvitelt, és hatnak más transzmitterekre is. Ezek tényleg széles hatásspektrumú szerek.
Legalább ennyire problémás az, amikor valaki próbál leállni ezekről a szerekről, ez még rosszabb, mint a régi szereknél. Mivel arról beszélnek, hogy hat az anyagcserére, azt kell kérdezzük, vajon a korai halálnak még nagyobb a kockázata?
Továbbá, az emberek egyidőben 4-5 gyógyszert kapnak egyidőben. Azért kapnak 45- szert, mert az első okoz egy csomó problémát, erre felírnak másokat, amelyek elfedik, vagy ellenhatással védik ki a mellékhatásokat. Így egy bevett dolog felírni manapság egy antidepresszánst és egy atipikus antipszichotikumot együtt. Az atipikusok kiütik a szerotonin aktivitást, az antidepresszáns meg visszacsinálja azt. Úgy gondolom, ez bizarr. Ez olyan, mintha valakit két ellentétes irányba löknénk.
Spirit: A Leponex egy másik erősen nyomatott szer, bár hallottam beszámolókat arról, hogy veszélyes mellékhatásai vannak.
Whitaker: Természetesen, amikor a Leponexet először kifejlesztették a '70-es években, nem jöttek ki vele, mivel túl veszélyesnek találták. Az érdekessége a Leponexnek, hogy úgy tűnik, az emberek egy részében a legkiválóbb élénkítő, ámbár amúgy meg szörnyen letompító szer. Súlygyarapodás ugyanúgy jellemzi a Leponexet is. Súlyosan lenyugtat, és a Zyprexához hasonlóan hizlal. Ezenfelül végzetesen lecsökkentheti a fehérvérsejtek számát. Ironikus ezek után, és ez jelzi, hol tart ma az antipszichotikumok fejlesztése, hogy a Leponex ezekkel a veszélyeivel együtt is még a legjobb gyógyszer a többi antipszichotikum közt.
Spirit: Úgy tűnik, hogy a pszichiátria olyan terület, amely már valódi tudománnyá vált. De nem produkált mást, csupán különféle módszereket arra, hogy embereket lenyugtasson és vegetáltasson. Az elmébe való valódi betekintés, a valódi terápia sehol. Semmi fejlődés azon a elképzelésen túl, hogy agyroncsolással kell lecsökkenteni a tüneteket.
Whitaker: És végül is, néhány nagytekintélyű szakember is a tudományos folyóiratokban ugyanezt állítja. Elismerik, hogy a pszichotrop szerek 1950-es évekbeli bevezetése óta a betegségek kimenetele semmit nem javult; másodszor a betegségkimenet nem jobb, mint 100 évvel ezelőtt. Harmadszor, elismerik, hogy fogalmuk sincs, mi okozza a schizofréniát. Ez ténylegesen üdítő, mert beismerni, hogy nem tudunk semmit, jó kezdetnek.
Spirit: Ön dokumentálta, hogy a nagy profitú gyógyszeripar korrumpálja a független gyógyszertesztelési procedúrát, még az egyetemeken is.
Whitaker: A gyógyszeripari pénzek áramolnak az egyetemekre, áramol azokhoz, akik kutatnak és azokhoz, akik beszélnek a gyógyszerekről és a beszámolókat, tanulmányokat írják. Akik a pénzt kapják, tudják a játékszabályokat, hogy úgy kell a dolgokat csűrni-csavarni, hogy a gyógyszerek jól jöjjenek ki belőle. És a dolgokat mindene gyes lépésnél lehet csűrni-csavarni, kezdve attól, hogyan tervezik meg a gyógyszervizsgálatot, és így ez korrupciótól vezet a korrupcióig.
Spirit: Az Ön vizsgálatai találtak-e arra bizonyítékot, hogy a gyógyszercégek a közvélemény felé ill. reklámjaikban eltúlozzák az előnyöket, és nem vesznek tudomást a mellékhatásokról?
Whitaker: Igen. Ebből így egy hazug történet kerekedik ki. Ez olyan történetet kerekít, amelyben a gyógyszerek hatásossága messze el van túlozva, míg a problémák el vannak rejtve. Ez rossz orvosláshoz vezet, mivel nem ad pontos képet a gyógyszerekről.
Spirit: Az egyik fénysugár az Ön könyvében az 1800-as években az Angliában és Pennsylvaniában, a kvékerek humanitárius intézményeiben folytatott "morális kezelései" volt. Mi tanulhatunk ma ebből a morális kezelésből?
Whitaker: Két nagy tanulsága van a morális kezelésnek. Az egyik egyszerűen az, hogy az "elmebetegnek" nevezett emberek humánus kezelése éppen olyan, mint amikor bárkit is így kezelünk: ennek előnyei vannak. Az emberek reagálnak a barátságosságra, az elfoglaltságra, a jó élelemre. Az emberek reagálnak arra a környezetre, amelyben értékelik őket. Egyszóval ezek a dolgok terápiás hatásúak, és ezen nem kellene meglepődni. A "mentálisan betegek" egyszerűen részei az emberiségnek, ők olyanok, mint mi, következésképen nyugodtan számíthatsz rá, hogy reagálni fognak, mivel mindannyian reagálunk az ilyen dolgokra - hogy van egy hely, ahol lenni lehet, hogy vannak barátságok és szeretet. Valójában, ha ezek a dolgok nincsenek, a "normális" ember is megbetegszik.
A második dolog, amit tanulhatunk a múltbeli morális kezelésből, hogy az úgynevezett súlyos mentális betegségek modern szemlélete, miszerint "ha egyszer schizofrén, mindig az is marad", vagyis, hogy ez egy állandósult állapot, egyszerűen nem igaz. Sok ember kijön a pszichózisból és jobban lesz, és úgy is marad egész életében. A kimenetek e sokfélesége az 1800-as években azt mutatja, hogy az a történet, amit a schizofrénia élethossziglaniságáról mesélgetünk magunkat - egyszerűen hazugság. Nem igaz. Ez egy hazugság, amely indokolatlanul megfosztja a reménytől azokat az embereket, akik lecsúsznak ebben a nehéz periódusba és ez kegyetlenség.
Spirit: Mi volt a pszichiátriai elit reakciója a könyvére?
Whitaker: A pszichiátriai elit, a mindenkori hatalmasságok reakciója az ellenségesség. Le lettem kukázva különféle publikációkban. Mindamellett támadtak személyesen is. Olyasmiket mondtak, hogy "a jó újságíró kisiklott". Nem támadták, amit írtam, vagyis a tényeket, az igazságot. Nincs egy pont, ahol rosszul idéztem volna vagy rosszul alkalmaztam volna egy vizsgálatot - semmi ilyen nincs. Zéró. Kész. És amikor a korrupt gyógyszervizsgálatokról írta, arról sincs semmi. Senki nem kérdőjelezte meg. Így a tény az, hogy személy szerint lepocskondiáztak, de senki nem ment után a annak, amit írtam, és senki nem mondta, hogy "ez az ember téved itt és itt". Ez meglehetősen megvilágító erejű. Vannak pszichiáterek, akik kritikusak a pszichiátriával szemben, őket bátorítja a könyv. Ez egy elkülönült kisebbség a pszichiátrián belül. Azon felül valódi ellenségesség volt.
Spirit: Fájdalmas volt ez a hatalmon lévők részéről megnyilvánuló pocskondiázás?
Whitaker: Nem, egyáltalán nem, újságírói életem messze legjutalmazóbb élménye volt. Az ok az, hogy akik addig némák voltak, most szóhoz jutottak és ezért ők hálásak, és jó tudnom, hogy ők értékelik, hogy valaki elmondta az ő történetüket. Csodálatos dolog, hogy ez megtörtént. Ez egy kiváltság, hogy képes voltam elmondani ezt a történetet. Úgy érzem, ez jutalom volt a számomra. Ez egy típusa az újságírásnak, amikor ostorozod a biztonságban élőket és vigasztalod a szenvedőket.
Végül, az ember nagyszerű emberekkel találkozik. Emberekkel, akik túl vannak ezen és megismerték a másik oldalt, és akik józanságukkal és érintetlen méltóságukkal csodálatos emberi lények - és túl a hiten még bátrak is.
Spirit: Mi volt a meghatározó sajtó reagálása könyvére?
Whitaker: A sajtó fősodrának reakciója visszafogott volt. A sajtó ténylegesen kritikával illette könyvemet. A recenziók szerint kétes értékű, olyasmiket írtak, hogy "tett néhány jó megállapítást, de túl messzire ment."
Spirit: Mint minden próféta, aki túl messzire megy.
Whitaker: (nevet) Amit ezekben az újságrecenziókban látni, az a fennálló rend védelme.
Spirit: Ne hintáztassuk a csónakot.
Whitaker: Hintáztathatjuk egy kicsit, csak ne nagyon. És tényleg, ne hintáztassuk ezt a történetet, ezt a paradigmát, hogy nehogy kikerüljünk a fejlődésből. A recenzensek nem merték megkérdőjelezni a WHO vizsgálatait; egyszerűen kihagyták a recenzióikból. Ezt azt mutatta, hogy szükségük van kapaszkodóként arra a történetre, amit mesélgetünk magunknak, és ők ezt teszik a továbbiakban is, még csak fel sem emlegetve a terhelő bizonyítékokat.
Első rész | Második rész | Harmadik rész
Ajánlott cikkek:
Whitaker, R.: Az antipszichotikumok 50 éve
Gyerekek és antipszichotikum
Zyprexa és bipoláris betegség
|
|
