 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Tisztelt Szendi Gábor Úr!
Szeretném Önnel megosztani a történetem és egyben a tanácsát is kérni.
27 éves diáklány vagyok. A problémáim általános iskola felső tagozatában kezdődtek; erős szívdobogással. Egy eléggé "elit" angol tagozatos osztályba jártam, ahol félénkségem és egyszerűségem miatt kevés barátom volt. Kiváló tanulmányi eredményeimnek köszönhetően egy jó gimnáziumba kerültem, ahová az előző osztályom "krémje" is. Nem tudtam azonosulni a többség értékrendjével, így ők kiközösítettek. Hiányzott a kortárscsoporttal való barátság és egyedüli gyermek lévén gyakran magányosnak éreztem magam. Féltő, szerető családi környezetben nőttem fel, ám szüleim sokat dolgoztak és mivel én nem panaszkodtam, nem ismerték fel a helyzetet. Megjelentek nálam testi tünetek, légszomj, magas pulzusszám, reggeli hányinger és hányás iskola előtt, étvágytalanság, végül depresszió. Elkezdtem járni egy pszichiáterhez, aki azt mondta, hogy beilleszkedési problémáim vannak és Coaxilt írt fel, amit nem szedtem rendszeresen. Iskolát váltottam. Végre egy átlagos osztályba kerültem, ahol ki tudtam nyílni, nem csak hogy befogadtak, de szerettek is és sok barátot szereztem. A depresszió azonban vissza-vissza tért, főleg téli időszakban. Az orvos tanácsára a Coaxilt elkezdtem hosszabb távra szedni, de mellette alternatív gyógymódokat is kipróbáltunk. Felvettek egyetemre. Akkor ősszel elveszítettem a nagymamám.
Tavasszal egyik napról a másikra elhagytam a gyógyszert, hiszen nem tudtuk hogyan működnek ezek a szerek és semmi tájékoztatást nem kaptunk az orvostól. Néhány hónap alatt a pszichózis határára jutottam, fokozatosan romlott az állapotom, zavartság, filmszakadásszerű érzések, majd ezek hosszabbodtak, beszéltek hozzám és többször el kellett ismételniük, alig fogtam fel, amit mondtak nekem, aztán már csak ültem a szobámban és néztem magam elé, fizikailag, szellemileg leépültem. Próbálkoztunk vitaminokkal, akupunktúrával, de már semmi nem használt és hiába mondogattam magamnak, hogy türelem, éreztem, amint nap mint nap romlott az állapotom. A pszichiáterem nem válaszolt az üzenetekre és amikor elmentünk hozzá, nem fogadott, arra hivatkozván, hogy nincs ideje, így Anyukám gyorsan elvitt egy másik pszichiáterhez.
Ő egy kedves, végtelenül pozitív kisugárzású hölgy, ezért bíztam benne. (És innentől rendszeresen jártam hozzá beszélgetésre.) Seropramot állított be nekem, illetve 1-2 hónapig Xanaxot. Néhány hónap alatt rendbe jöttem. Az egyetemet könnyedén végeztem, rengeteg új barátra tettem szert, boldog párkapcsolatban éltem, látszólag minden rendben ment. Azonban pl. az erős szívdobogásom és az alvásproblémák rendszeressé váltak. Kb 3 év után koncentrálási nehézségek, ájulásérzet, állandó rosszullétek jelentkeztek. Egy fóbiám is kialakult, amiben én is hibás vagyok. Hoztam egy gyors döntést és elmentem egy iskola által szervezett boncolásra, ami nagyon megviselt. Ettől kezdve pánik, halálfélelem uralkodott el rajtam és a halállal és temetővel kapcsolatban erős fóbiám alakult ki.
Ekkor váltottunk a Paroxatra. A szedés mellett gyakran voltam zavart, belassult, mániás időszakokat is figyeltem meg és állandó alvásproblémáim voltak. Próbáltam altatót, de a kettős látás és hallucináció miatt hamar lemondtam róla. Majd másfél év után a sorozatos rémálmok, illetve vizelési nehézségek miatt le akartuk cserélni a gyógyszert. (Hónapokig jártam nőgyógyászhoz, körzeti orvoshoz, urológushoz, mire kiderült, hogy az anti-depresszáns okoz vizelési gondokat. Végül ezt az egy mellékhatást elismerte a doktornő, mást sosem. Mindent az alapbetegségnek tulajdonított.) Az ultrahang közben kimutatta, hogy megnagyobbodott a májam-érdekes.
Néhány nagyon nehéz hónap következett, ugyanis nem találtunk megfelelő gyógyszert, mert vagy a vizelésemre hatott, vagy a depressziót nem kezelte, illetve éppen felerősítette és extrém nyugtalanságot okozott. Négyféle gyógyszert próbáltunk különböző adagolásban. A vizelésem teljesen elakadt és Kemadrint kaptam, hogy meginduljon. Csak egy fél tablettát mertem belőle bevenni, de az is teljesen kiütött egy egész napra, alig bírtam gondolkozni és alig forgott a nyelvem, de aznap legalább pisiltem. Lelkileg is nagyon megviselt a négy hónap "kísérletezés". Ez időszakban végig jártam akupunktúrára egy orvos-akupunktőrhöz, de semmi hatását nem észleltem.
Végül a Citalopram-Ratiopharmnál maradtunk, amit idén január óta szedek. Közben elegem lett a gyógyszerszedésből, arra az elhatározásra jutottam, hogy leteszem. Korábban amikor felmerült ez bennem, doktornő mindig lebeszélt, mondván nekem ez olyan mint a cukorbetegeknek az inzulin és az én szorongásos depressziómat, amely genetikai alapú és jellemzően téli-tavaszi időszakban fordul elő, ez tartja egyensúlyban, kiküszöböli a mély pontokat. És ne szégyelljem, hogy kell szednem. Igen, eddig meggyőzött. Én azonban végiggondoltam az elmúlt éveket és úgy éreztem nemcsak, hogy a depressziót nem tartotta kordában, de egy sor fura és ijesztő dolog jelent meg az életemben. Néha labilis voltam, szuicid gondolataim támadtak, néha undort éreztem az emberekkel szemben, és egy rosszabb időszakomban az a téveszmém volt, hogy Anyukám rosszat akar nekem és féltem tőle, miközben tudtam, hogy ez képtelenség, hiszen vele a legeslegjobb a kapcsolatom és ő a fő támaszom. Kényszercselekvések és kényszeres gondolatok sora lépett be az életembe, félelmek, fóbiák. A memóriám romlott, az agyam tompult, a reakcióidőm lelassult, kevésbé tudtam koncentrálni, állandóan fáradt és gyenge voltam és az egyetemen a lelkesen elkezdett új szakot abba kellett hagynom. Nem így képzeltem el az életem 25 éves koromra.
Így hát márciustól fokozatosan csökkentettem a 20mg-os gyógyszert, 1-1 miligrammal. Közben B-komplex vitamint, Magnéziumot, DM-es halolajkapszulát és C-vitamint szedtem. Szépen haladtam, szinte éreztem amint tisztul az agyam. Májusban volt egy kis visszaesés. A nyár jól telt, néha ugyan éreztem fejfájást, szédülést, hányingert, illetve szemégést és késő fókuszált be a szemem. Gondoltam a nyár a legmegfelelőbb időszak a csökkentésre és mivel nagyon erősnek éreztem magam lelkileg, hat héten át 1-1 miligrammot elhagytam. 6mg-ig jutottam, de ez gyorsnak bizonyult. Szeptember elején filmszakadásszerű érzéseket tapasztaltam újra mint anno az elhagyáskor. Azóta nem csökkentem. Nagyon érzékennyé, labilissá váltam, minden kiborított, nem akartam kimozdulni otthonról. Elidegenedtem az emberektől és a külvilágtól. A szüleim és a két cicám felé fordultam. Az egyik cicám meghalt, ezt nem tudtam feldolgozni és emiatt a fóbiám is felerősödött. Nem akartam enni. Igen, tudtam, hogy nehéz lesz elhagyni az anti-depresszánst, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna. És néha már tényleg félek, hogy velem van a gond. A gyógyszert visszaemelni nem merem, mert most is komoly vizelési gondokat okoz, amitől alig tudok aludni és kimerült vagyok. Új gyógyszer beállítását nem vállalom, félek tőle. Kétségbeesett vagyok, néha elönt a félelem, felerősödött minden létező problémám és egész nap negatív gondolatok, téveszmék gyötörnek. Haza menni a fóbiáim miatt nem merek, egyedül maradni félek. Szégyellem magam a szüleim előtt, emberek közé nehezen megyek.
|
|
