 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
12 éve szedek folyamatosan előbb Prozacot, később Zoloftot. Diplomás 40 éves nő vagyok.
Gyakran fáj a fejem, különösen frontok estén. Ilyenkor fizikai és szellemi munkára is képtelen vagyok. Ha ilyenkor erőt vettem magamon és futni mentem a pulzusóra szélsőséges értékeket mutatott, amit az orvos nem hitt el, szerinte rossz a mérő. De csak ilyenkor, utána ismét jó?
A memóriám egyre rosszabb, sokszor alapvető szavak sem jutnak eszembe. Nem bírom a huzamosabb szellemi megterhelést szünetek nélkül. A főnököm ilyenkor többször rám kérdez "Figyelsz?" Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy én értem meg a dolgokat utoljára. Ciki. Ez tovább rontja az amúgy sem túl nagy önbizalmamat. Többször próbáltam már abbahagyni a gyógyszert, de nagyon rossz állapotba kerülök. Nyáron lecsökkentem napi 1 szemre, télen néha 2,5 -3 ra kell emelni. A szörnyű az, hogy úgy kerültem a neurózis szakrendelésre 12 éve hogy a házi orvosomnak fáradságra panaszkodtam, ő meg odaküldött. Az biztos, hogy mikor el kezdtem szedni, először igaz 3 éjjel nem aludtam, de utána őrült jó hangulatba kerültem kb. 1 évig. Azután megpróbáltam volna róla leszokni, de már nem ment. Ráadásul a pszichiáter, akihez később kerültem ő nagyon jó ismerős is egyben, és szerinte, jobb, ha szedem, mintha abbahagynám.
Van még egy problémám, amit most már a nőgyógyászok közül egy elismert, hogy közel 10 éve tartó menstruációs zavarom nem a korai klimaxnak tekinthető, hanem nagy valószínűséggel a gyógyszer a központi idegrendszerre hatva befolyásolta, a hormonok termelődését is. Erre hormonpótlást kaptam, amitől meghíztam. Ezután nem kértem ebből többet.
Úgy érzem, minden testi (emésztési-székelési zavarok) és lelki eredetű "betegségeim" oka az antidepresszánsra vezethető vissza.
Mit tanácsol nekem , hogy lépjek ki ebből az ördögi körből, már csak azért is sürgős lenne, mivel munkahelyemet elvesztettem. Rendbe kellene tenni az életem,egyedül nevelem még a kisebb lányom, akit még egy ideig iskoláztatni kellene.
Egyébként egészségesnek érzem magam, csak szeretnék már gyógyszer nélkül élni.
Kommentár:
Mit is tanácsolhatnék? A tudomány mai álláspontja az, hogy nincs álláspontja. Mint már sokszor leírtam, az antidepresszánsok szedése olyan, mint az egércsapda: csak bejárata van, kijárata nincs. Amilyen könnyen fölírják bármire, olyan tanácstalanok, amikor valaki el akarja hagyni. Mintha erre 20 éve senki nem gondolt volna, hogy ezt a gyógyszert nem csak szedni kezdik el, hanem majd abba is akarják hagyni a szedését. A levélíró, ahogy mondják, kicsit olyan, mint az antidepresszánst szedő állatorvosi ló: jelentkezett nála az antidepresszánsok mániás állapotot kiváltó hatása, majd frontérzékeny lett, majd vészesen leromlott a memóriája, leromlott a koncentrációs készsége, nem bírja a szellemi terhelést, szívritmusa terhelésre irreálisan megugrik, majd súlyos hormonális zavarok léptek fel nála, emésztési és székletproblémák jelentkeztek, és végül: nem tudja elhagyni a gyógyszert többszöri próbálkozásra sem. S tegyük hozzá, nem oldódott meg semmi a gyógyszerektől, és ha remélhetőleg sikerül valami drasztikus élmények kíséretében végre elhagyni a gyógyszert, ki tudja meddig, talán már soha, nem lesz a "régi". A szájt Fórumában több csalódott fórumozó panaszolta, hogy én csak osztom az észt, hogy nem jó az antidepiket szedni, de amikor elhagyják, még gyógyszermentesen is tartósan szédülnek, érzelmileg labilisak, indokolatlanul sírnak, memóriájuk rossz, stb. Kérik, mondjam meg nekik, mi a megoldás. Nem tudjuk, mi a megoldás. Ez egy tragédia, de amit a gyógyszeripar és egyes szakemberek elszúrtak, azt nem hozhatja helyre az, aki csupán a gyógyszerek veszélyeire hívja fel a figyelmet. Ugye a tűzoltótól sem várják, hogy építse is fel a házat, ha már egyszer eloltotta. Amerikában több pert indítottak már, volt, amit meg is nyertek, mert a gyártó cégek eltagadták a mellékhatásokat. Visszacsinálni sajnos nem mindig lehet a dolgokat. De saját sorsunkkal intő példát mutathatunk másoknak, hogy legalább ők ne kövessék el azt, amit mi elkövettünk.
A kisember magára hagyatottnak érzi magát, mert rádumálták valamire, és amikor itt a baj, senki nem vállalja a felelősséget. Ez sajnos így van rendjén. A kisember túlságosan bízott a hatalomban, a propagandában, a tudományban és a tekintélyekben, és most saját bőrén tapasztalja meg, hogy visszaéltek hiszékenységével. A baj ott van, hogy új körülmények közt nem lehet a régi módon élni. Megváltozott az orvoslás szerepe, meg kell változnia a betegeknek is.
Milyen világ az, ahol vagy egy évtizede tízezrek gondja a gyógyszer elhagyása, de erről sehol nincs semmiféle tájékoztatás, hivatalos vélemény, ajánlás. Hol vagy egy pszichiáter, vagy egy szakmai szervezet, amely élére állna a gondoknak, meg akarná oldani. Amikor bejelentik, hogy a betegek negyede félrekezelésbe hal bele, az orvostársadalom bizonyos hangadói gyalázkodni kezdenek, és botrányt kiáltanak, ahelyett, hogy arról nyilatkoznának, hogy ha ez tényleg így van, sürgősen tennünk kéne valamit. Sajnos a hangadók sosem képviselik az orvostársadalom széles tömegeit, és a közvélemény a mundérbecsületet védelmezőkkel azonosítja a hallgató többséget. Így van ez mellékhatás és leszokás ügyben is. Nem tudjuk, mit gondol az átlagpszichiáter, akinek nincs módjában MTI nyilatkozatot tenni (nem is szeretné az állását kockáztatni), csupán levonja tapasztalataiból a következtetést, de ebből a közvélemény mit sem tud meg. Jó lenne végre legalább a hallgatást megtörni, jó lenne végre, ha a szakma valahogy differenciáltabban jelenne meg a közvélemény szemében, ne mindig a hangadók véleményével azonosítsák az emberek a szakmát.
|
|
