![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
Hogy fáradtságból pszichózist csináljunk, ahhoz először is teljesen hülyének kell lennünk a testen kívüli élmények neurológiájából. Második feltétel: jöjjön egy ijedt ember, aki a fáradtságtól múló pillanatokra átélte azt, amit bárki átélhet átmeneti agyi oxigénhiánytól, vércukorszint eséstől: testen kívüli élménye volt. Ez mindennapos történet olyan embereknél, akiknek olykor leesik a vérnyomása, ájulásra hajlamosak, netán temporális epilepsziájuk van, vagy olykor kábítószert használnak. Ha netán valakinek ilyenje van, miután már mindent kizártak (agyvérzés, érelzáródás, mérgezés, stb., stb.), akkor esetleg felmerülhet a hallucináció eshetősége is. De ha ennyire hülyék vagyunk, akkor még a főorvosi rangnál is sokkal többre vihetjük. Mert aki már a fáradtságból is tud pszichózist csinálni, az előtt ismeretlen a lehetetlen.
Szendi Gábor
Kedves olvasó! Lassan kezdem magam kicsit furcsán érezni. Ha nem is ontom, de írogatom itt a pszichiátria vadhajtásairól szóló történeteimet, s néha elgondolkodom, vajon nem olyan vagyok-e, mint a bolond ember, aki hordja, hordja a lyukas hordóba a vizet ? Igaz, két évtizedes munkám során jó néhány ezekhez hasonló eset megtörtént és megtörténik, azt gondolom más praxisában is, és nem hallom a hangjukat. Az is lehet, úgy gondolják, jobb lesz hallgatni, vagy azon szerencsések közé tartoznak, akik mindig tudták mi az OK.
Én nem tudok olyan távlatokban gondolkodni és főleg tenni, hogy "az emberiség" javát szolgáljam, én csak az emberért próbálok tenni annyit, amennyi a módomban áll. Leírok néhány történetet. Ezek nem dühöngő, brutális, vagy súlyosan pszichotikus "végállapotú", ember formájúvá vált, vagy tett élőlényekről szólnak. Olyanok, mint te, vagy én, akik nehéz, vagy annak tűnő élethelyzetbe kerültek, s orvosaiktól várták a segítséget. Életük, vagy tragédiába torkollott, vagy sikerült megúszniuk a nem megfelelő gyógyszeres kezelés következményeit. Ez néha szerencse dolga, de legtöbbször a saját döntésük eredménye. Azért reménykedem, hogy lesz olyan is, aki ha elolvassa, segít neki a saját döntése meghozatalában. Vagy legalább elgondolkodik azon, hogy igenis joga van dönteni, sőt, kötelessége! Joga van tudni, hogy milyen alapon és mivel " címkézik" fel, majd kezelik, és joga van dönteni, hogy ezt elfogadja vagy visszautasítja, esetleg változtat az életmódján.
Hát akkor egy kis Leponexes történet, melynek főszereplője Károly, aki sem a történet előtt, sem után soha többé nem járt a pszichiátrián. Az is igaz, már nem él, de nem a "schizofréniájába"- ez volt a diagnózisa - halt bele, hanem elvitte egy infarktus. A tünete jelzés értékű volt, de a kapott kezelés annyira elrémisztette, hogy a továbbiakban nem volt hajlandó foglakozni vele, sőt hallani sem akart többé sem pszichiáterről sem pszichológusról. Talán, ha akkor nem éri ekkora sokk, egy orvossal konzultálva még ma is élhetne. De soha többé nem akart hasonló orvosok kezére kerülni, sőt, magától a fehér köpenytől, vagy az orvos szó hallatától is felment a vérnyomása. Annyira "sietett" hogy nem volt ideje, sem kedve a saját fizikai tüneteivel sem foglalkozni. Építőipari beruházó volt, folyton sürgette a határidő, a kivitelezők, a család csúcsminőségi életszínvonala. Belekerült egy darálóba, amiből nem tudott kiszállni. Agyonhajszolta magát. Ismerősei között sok neves ember, orvosok, pszichiáterek is. Egyik este- szokásához híven- holtfáradtan érkezett haza. A család már aludt, ő még egy kicsit bambult a TV előtt. Egyszer csak különös érzés - látomás - kerítette hatalmába. Úgy érezte, kívülről nézi és látja saját magát, a szemei néhány méterrel előtte, nézik, ahogy ül a fotelban és nézi a TV-t. Ettől annyira megijedt, hogy józan paraszti eszére hallgatva, berohant a fürdőszobába, és engedte magára a hideg vizet. Eddig nem is lenne probléma- bárkivel megtörténhet, hogy módosult tudatállapotba kerül, sőt még a per pillanat megoldást is jó helyen kereste- hidegvíz, vissza a realitáshoz. Másnap elmondta a történetet a feleségének. A feleség - valóban jó szándékúan - felhívta az egyik ismerős pszichiátert, aki azonnal helyet biztosított neki egy pszichiátriai osztályon. Jó megoldás lett volna, ha itt leteszi kicsit a rátelepedő felelősségek terhét, és alaposan kialussza magát, majd konzultálva egy szakemberrel változtat az életmódján. Nem ez történt. Délután a kezelőben kapott egy szurit. Aztán este még egyet. Hogy mit tartalmazott az injekció "szakmai titok őrizte." Erre van szüksége -közölte a kezelő orvosa, aki másnaptól szabadságra ment. Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy nem tud nyelni, folyik a nyála bele a légcsövébe. A következő ébredésnél már csak ahhoz volt ereje, hogy kitántorgott a betegszobából, a folyosón még látni vélte az ügyeletes nővért, vagy nővéreket, sőt hallani vélte, ahogy rendre utasítják, mit keres a folyosón, majd "a többi néma csend". A reggeli kábult állapotában különös testhelyzetben találta magát. A feje lefelé csüngött, a lábai vagy másfél méterrel felpolcolva párnákkal. Szó szerint fejre állították. A reggeli vizitnél még alig tudta felfogni mit is jelentenek az osztályvezető főorvos szavai: "Az este akkora adag Leponexet kapott, hogy az éjszaka majdnem elszállt. Ezért csökkentjük az adagját." Kábultan, nem fogta fel a mondatok értelmét, sőt jó kisfiú módjára, délutánra terápiás foglalkozásra kellett mennie. Volt ott hímző cérna, sok-sok gombolyag, meg választhatott ragaszt, vagy festeget, esetleg énekel. Megült egy sarokban és rémülten nézte, hová került. Egy magas, gondozott külsejű osztályos orvos melléje somfordált, s mintha beszélgetnének, nagyon halkan a fülébe súgta: "Tudja, a kimerültségtől is lehetnek valakinek deperszonalizációs tünetei. Menjen haza és aludja ki magát." Azzal eltűnt, mint a mesében. Nem akarta nyilvánosan felülbírálni főnökei szakvéleményét. Károly többé nem látta, de azonnal haza akart menni. Nem ment olyan könnyen, mint gondolta. Behívatták a feleségét, a feleségének nyilatkoznia kellett, hogy a saját felelősségére viszi haza elmebeteg férjét. Miután a feleség is a józan eszűek közé tartozott, aláírta a papírokat és mehettek. Károly története ezzel a pszichiátrián be is fejeződött. Soha többé nem voltak hasonló élményei, melyek alapján pszichiátriai gondozásra szorult volna. Kár, hogy ekkor nem kerestek fel egy józan eszű pszichoterapeutát, vagy egy tanácsadót, vagy egy barátot, aki felhívta volna arra a figyelmét, hogy ez bizony intő jel, nem az elmebetegség felé halad, de jó lenne lassítani, kicsit lazítani, pihenni. Talán még ma is élne.