![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
Forrás: Nők Lapja 2007 június 20
A történetem röviden: szülés után engem is utolért a depresszió. Csak akkor fordultam orvoshoz, amikor már önmagam számára is elviselhetetlen lettem. Vidéken éltünk akkoriban, a megye legjobbnak mondott pszichiáterének magánrendelésére mentem el. Felsoroltam a tüneteim: alvászavar, kedvetlenség, néha öngyilkos gondolatok ... Rögtön azzal kezdte, hogy a probléma megoldásához gyógyszer kell, és majd ha a gyógyszer kicsit "összeszedett", akkor lehet folytatni a "sima" beszélgetéssel. Én bízva egy szakember tudásában, elkezdtem szedni a felírt pirulákat. Kb. két tabletta bevétele után olyan borzasztó gondolataim támadtak, mint még soha. Miszerint jobb lenne valóban meghalni, minek nekem a gyerek, minden bajom miatta van, jobb is lenne, ha nem lenne. Most is szörnyű ezt leírni. Most már tudom, hogy pusztán a szerencsén múlt, hogy kisfiunk mindezt túlélte. Azonkívül felmerült bennem az egész család kiirtása, a szó szoros értelmében. Néhány nap után kétségbeesetten hívtam fel az orvost, hogy fogadjon, mert nagy baj van. Már telefonban lehordott a sárga földig, hogy megmondta, ne várjak csodát. Mondtam, hogy félek, hogy bántani, egész pontosan meg fogom ölni a gyerekemet. Egyetlen megjegyzése az volt, hogy "szerintem nem tenné". A biztonság kedvéért felírt egy újabb pirulát. Hangulatjavító. Azt elfelejtette közölni, hogy a gyógyszerekhez hozzá lehet szokni. Szedni kezdtem, megszűntek a súlyos gondolatok. És igen, ahogy az ön cikkében is olvastam, függőség alakult ki szépen, lassan. Mint a drogosoknál. Ha véletlenül kimaradt egy tabletta, rohantam bevenni. Több adagra valót vittem mindig magammal.
Aztán még párszor visszamentem az orvoshoz, aki húsz perc "beszélgetésért" simán elkért négyezer forintot. A terápia során végig az volt az érzésem, ő már tovább lát, és neki én nem vagyok nyerő páciens, mert hosszú távon nem fogom szedni a bogyókat. Minden alkalommal (összesen háromszor-négyszer voltam nála) éreztette, hogy jobban szeretne már az ajtón kívül tudni.
Családi segítséggel és szerencsés véletlenek sorával sikerült letenni a bogyókat. Találtam egy pszichoterapeutát, aki állami keretek között tevékenykedik, pénzt egy fillért sem fogad el, pedig ő bőven megérdemelné. Mindezt azért írtam le, mert bár tudom, hogy esetem nem egyedi (sajnos!), az említett pszichiáter rendelőjében minden alkalommal több tizenévessel találkoztam. Őket is gyógyszerrel tömte...
Üdvözlettel, Ági
Kommentár:
Az eset jól illusztrálja, hova vezet az, amikor a pszichiátriában eluralkodik a vezetői által is támogatott nézet (Lásd írásomat erről), hogy az antidepresszánsok nem okoznak öngyilkossági (lásd. cikkeket ezzel kapcsolatban), ill. agresszív cselekményeket (lásd. Alice Priest és Healy-Herxheimer-Menkes cikkét.) A pszichiáter, mint oly sokan beszámolnak erről, nem tájékoztatta az antidepresszáns életveszélyes mellékhatásairól, sőt a levélíró segélykérő telefonjára is nyeglén reagált. Ha Ágnes valami végzeteset követett volna el, természetesen senki nem vizsgálódott volna a pszichiáter felelőssége ügyében. Hiszen soha egy ilyen vizsgálatról sem hallottunk. Márpedig ha évente 2-300 000 ember szed antidepresszánst, akkor ezek közül a becslések szerint minimum 2-6000 embernél öngyilkossági és agresszív késztetések jelentkeznek, és sokan közülük valószínűleg a tett elkövetéséig is eljutnak. Ágnes pszichiátere tette kimeríti a gondatlan veszélyeztetés tényállását, és viselkedéséből feltételezhető, hogy ezt folytatólagosan teszi. De senki nem állja útját.
A levél másik fontos információja a tizenévesek gyógyszerezése. A fejlődő agy hihetetlen károkat szenved el a gyógyszerezéstől, ráadásul az esetek többségében a gyógyszerezés indokolatlan és nem vezet gyógyuláshoz. Olvassa el a vonatkozó cikket!
Szendi Gábor