 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Örülök, hogy kölcsönösen feltételezzük egymásról a jó szándékot, de egyetértésünk ezen a ponton véget is ér. Számos fontos állítást fogalmaztam meg Albert Györgyi könyvére1 írott reflexiómban2, melyekre Ön sajnos nem reagált, tiltakozólevelében tekintélyérveken kívül nincs semmi érdemleges.
Kezdjük a diagnózis kérdésével. Álláspontom szerint Albert Györgyi élete egészen másként, valószínűleg jobban alakult volna, ha adekvát diagnózist és kezelést kapott volna. Ez egy sorsdöntő kérdés. Erre Ön levelében csak annyit ír, hogy nincs jogom diagnózis felállítására. Ez úgy hangzik, mintha nem is a tévdiagnózis és a félrekezelés volna probléma, hanem az, hogy Ön szerint betévedtem a pszichiátria kukoricásába, és ott dúvadként legelészek. Úgy tűnik, Ön szeretné a diagnózisalkotás és a tévedés kizárólagos jogát is a pszichiátriának fenntartani. Csak hát a mentális zavarok diagnosztizálására a klinikai szakpszichológusok is (törvényileg garantáltan) jogosultak. És ha már a kompetenciákról van szó: gondolom, egyetértünk, hogy diagnosztikus képesítés és diagnosztikus képesség nem azonos fogalmak. Az egyik bizonyítvány, a másik tudás. Szerencsés esetben együtt járnak.
A kérdés másik aspektusa, hogy szakmailag mennyire jogos egy könyv alapján diagnosztizálni valakit. Diagnózisalkotáshoz nem kell a páciens kezét fogni, ahhoz adatok kellenek, melyeket Albert Györgyi őszinte könyve garmadával szolgáltat. Szaklapokban rendszeresen jelennek meg izgalmas elemzések történelmi személyiségek utólagos diagnosztizálásáról fennmaradt dokumentumok, levelek, naplók alapján. Németh Attila például igen szellemes előadásában Loyolai Szent Ignácnál kényszerbetegséget, Túry Ferenc Erzsébet királynénál (Sissinél) evészavart, szociális fóbiát, kényszerbetegséget és disztimiát diagnosztizált3, jóllehet személyesen nem volt szerencséjük találkozhatni alanyaikkal. A személyes találkozás, tartson az akár tíz éven át is, nem feltétlen vezet helyes diagnózishoz, mint azt Albert Györgyi esete is bizonyítja.
Önnek jogában állt volna érvekkel kétségbe vonni az általam felállított diagnózist - miért nem tette? Azért hozakodik elő tekintélyérvekkel, mert nincsenek valódi érvei? Ha már válaszra szánta el magát, a diagnózis kérdésre pár szó erejéig igazán kitérhetett volna.
Szakmai-etikai aggályok
De essen szó szakmai és etikai aggályokról Önnel kapcsolatban is. Ön a könyv szakmai lektora, részt vett a könyv sajtóbemutatóján is. Úgy vélem, etikailag igen kényes kérdés, mennyire folyhat bele egy pszichiáter betege magánéletébe, lehet-e lektora könyvének, szerepelhet-e vele nyilvánosság előtt. És gondolom, nem a terápiás üléseken beszélték meg a könyvvel kapcsolatos teendőket. Az pedig, hogy a könyvben saját betege interjút közöl Önnel, meglehetősen paternalisztikus orvos-beteg viszonyra vall.
A másik komoly kifogásom, hogy lektorként hagyta, hogy a könyvben félrevezető, tudománytalan információk jelenjenek meg. A könny egyoldalúan a biológiai pszichiátriát dicsőíti, tudománytalan állításokat tartalmaz, és kifejezetten pszichoterápiaellenes. Az olvasók megtévesztéséhez az Önnel készített interjú is hozzájárult. Az, hogy "viccesnek" nevezte a több száz szakcikkből levont következtetéseimet4, legalábbis tájékozatlanságról tanúskodik. Ha kíváncsi a legújabb, idevágó szakirodalom elemzésére, figyelmébe ajánlom most megjelenő Depresszióipar című könyvemet.5
Végül azt írja, Albert Györgyi könyve destigmatizáló. Az idegen szavakkal néha bajban vagyok, de az én szóhasználatomban a destigmatizálás azt jelenti, hogy az életnehézségeket, boldogtalanságot, csalódottságot, elidegenedettséget megfosztjuk a "depresszió" stigmatizáló címkéjétől, és visszaadjuk az embereknek a jogot, hogy olykor rosszul is érezzék magukat, és tegyenek ellene valamit. Albert könyve nem destigmatizál, hanem stigmatizál. Emberi érzéseket, lelkiállapotokat, balsorsot betegségnek minősít, s ezzel pszichiátriai karanténba zár.
Néhány további megjegyzés
Levelét azzal indítja, hogy nem engedheti, hogy akár saját, akár kollégái betegeit valaki (én?) ""felszabadításuk" ürügyén akaratnélküli, megtévesztett szerencsétlenekként tüntesse föl". Szerintem éppen azáltal válnak az emberek akarat nélküli és megtévesztett emberekké, hogy megfosztjuk őket rájuk vonatkozó, életbevágó információktól, például a gyógyszerek mellékhatásaira vonatkozóktól. Én informálni szeretnék, nem felszabadítani. Bízom az emberekben, bízom abban, hogy felelősséggel tudnak bánni az információkkal. Az Albert könyvéről szóló írásom vége felé ezt olvasható: "Van, akinek a gyógyszer használ, van, akinek a pszichoterápia, s van, akinél mindkettőt alkalmazni kell. A vitának arról kéne szólnia, milyen szabályok szerint állapítható meg, kinek mi fog használni." Ez volna az én egyoldalú felfogásom? De akkor minek nevezné Ön annak a neves szakembernek a csapból is folyó állítását, hogy "major depresszió esetén mindig kell antidepresszív gyógyszer"?
Aztán itt van egy állítás, amit én sosem mondtam: hogy Magyarországon túldiagnosztizálják és túlgyógyszerezik a depressziót. Írásaimban rendszeresen jelzem, hogy magyar adatok nem állnak rendelkezésemre, ezért a külföldi szakirodalmat dolgoztam fel. Mindazonáltal persze van véleményem. Lehet, hogy fejlettebb országokhoz képest hazánkban kevesebb antidepresszáns fogy, de amit felírnak, annak jó része inadekvát kezelésnek tekinthető. És szemben az Ön hitvallásával, amely szerint nincs az a gyógyszergyári propaganda, ami rávenné az embereket, hogy beszedjék az antidepresszánsokat, ha nem javítanának rajtuk, én azt gondolom, hogy az embereket tömegesen vezetik félre, és szedetik velük éveken át teljesen értelmetlenül a gyógyszereket azzal az érveléssel, hogy a tudomány mai állása szerint csak ettől gyógyulhatnak meg. Százával kapom kétségbeesett emberek levelét, melyekben töménytelen emberi szenvedésről és vérlázító esetekről lehet olvasni antidepresszánsok kapcsán. Hogy legyen hazai minta a mellékhatásokról és a sikertelen kezelésekről, külföldi mintára létrehoztam egy webszájtot, www.antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu címmel, ahol egy fórumon bárki leírhatja történetét. Addig meg kell elégedjen a Depresszióipar c. könyvemben idézett külföldi példákkal.
A múltkori írásomat azzal zártam, hogy a pszichiátria nem akar érdemben vitatkozni: vagy agyonhallgat, vagy ledorongol. Az Ön levele megerősített ebben.
Jegyzetek
1 Albert Györgyi: Miért pont én? A depresszió szorításában. Budapest, 2005, Park Kiadó.
2 Szendi Gábor: Miért pont Ő? Albert Györgyi: Miért pont én? c. könyvéről. Mozgó Világ, 2005/9, 83-90.
3 Hírességek affektív spektrumai. GlaxoSmithKline tudományos szimpózium. Miskolc, 2001. január 25., ill. Németh Attila: Loyolai Szent Ignác, az önmagát gyógyító kényszerbeteg. Budapest, 2002, Medicina.
4 Szendi Gábor: Depresszióipar. Mozgó Világ, 2004/10, 9-30., ill. uő.: Antidepresszáns és placebo. Budapest, 2004, Addiktológiai Intézet.
5 Szendi Gábor: Depresszióipar. Budapest, 2005, Sík Kiadó.
Design, webmester, fenntartó: Szendi Gábor 2006
|
|