 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Ismét kicsit lapozgattam pszichoterápiás emlékkönyvemben, így találtam rá Juditra. Azért lapozgatok emlékkönyvben, mert ma már nem dolgozom "állami cégnél", ahol elsősorban gyógyszeresen kezelik a betegeket és csak mellékesen pszichoterápiával. Ez az emlékem sem annyira régi még, 2004-ben foglalkoztam Judittal. Nemrég felhívtam telefonon, az állapotáról tehát az ismereteim frissek. Utánanéztem kicsit az interneten, hogy a Juditnak adott gyógyszerek, hogy is fogytak a piacon akkoriban, amikor ő is kapta. 2000-ben a Zyprexa a legkelendőbb gyógyszerek között a 9. helyet foglalta el, ami csak abban az évben 1,9 milliárd dollár hasznot hozott a készítőnek. A Wellbutrin SR pedig a világ 200 legtöbbször felírt gyógyszerei között szerepel. A Haloperidol, tudomásom szerint még létezik, de már ritkán adják. Nem úgy, mint akkoriban. Biztosan találtak helyette másikat, ami ugyanolyan hatásos. Csak kicsit drágább.
Gyönyörű lány volt Judit. A szépségnek minden áldásával és átkával. Forogtak is utána a fiúk, de annyira szép volt, hogy nem merték még csak megszólítani sem. Mindegyik úgy érezte, kevés ő ennyi szépséghez. Judit pedig komoly önértékelési zavarokkal küzdött, nem hitte el, hogy szép. Ráadásul még okos is volt, és ez bizony nem mindig jó keveredés. Semmiféle külső megerősítést szépségére, értelmességére vonatkozóan nem kapott. Kevésbé mutatós barátnői már régen túl voltak az első szerelmeiken, örömeiken, bánataikon, Judit pedig várt, hátha egyszer eljön érte is a királyfi. Meg is jelent a színen. Talán, ha nem lett volna a családja kőgazdag, ő sem meri megszólítani ezt a csodát. Komoly családi anyagi háttérrel, mely alapos önbizalommal ruházta fel, nem kellett sem különösebben jóképűnek, sem okosnak lennie, helyettesítette ezt a családi vagyon. A két fiatal egymásba szeretett. Robi büszke volt a hódítására, Judit végre talált egy fiút, aki őt szerette, aki mellett végre szép és okos lehetett.
Csak hát a mesék nem szoktak olyan szépen végződni, mint ahogy a kezdetben gondoljuk. Judit terhes lett. A fiatalokkal nem is lett volna baj, no meg Judit családjával sem, mindeni akarta a kisbabát is, az esküvőt is. Csak Robi családja nem. Szépnek ugyan szép a lány, de hát nincsen semmije ezen kívül. Ha azt gondolnád kedves olvasó, hogy ez már egy "régimódi történet", bizony tévedsz. Még egyik fiatal sem állt a maga lábán, nem volt könnyű a döntés. Robit "kitagadta a család", még a fiuk esküvőjére sem mentek el, de befogadta Judit családja. Csendesen éldegéltek, megszületett a gyermek - egy kislány. Robi közben elhelyezkedett egy autószalonban. Eladóként dolgozott, hiszen semmihez nem értett, csak ahhoz, amit a családban megtanult. Hogyan kell eladni gyönyörű autókat. Judit a baba megszületése után meghozta azt a belső döntést, hogy kerül, amibe kerül, de megmutatja ennek a felfuvalkodott családnak, hogy jómódúvá lesznek. Ki is tűzte a célokat, először egy szép nagy ház, aztán két csodakocsi. Az egyébként is igen aktív, pörgős Judit most ráhajtott az anyagi javak megszerzésére, úgy ezerrel. Hajnali kelés, virágárulás a temetőnél, kifőzde, hostesskedés, bármi, ami sok pénzt hoz a konyhára.
Robi elvolt az autók között, a kislányt nevelte a nagymama, mellette főzött, mosott takarított a kis fiatal családra is immár, akiknek minden pénzük ment az építkezésbe. Judit pedig robotolt, hajnaltól késő éjszakáig. Szépen épült is a ház, aztán megszületett a kisfiú. Szintén a nagyinak. Közben felhúzták a munkások az emeleti részt, aztán jött az első autó, szóval minden Judit elképzelései szerint alakult. Csupán Robi családja maradt hajthatatlan, továbbra sem fogadták el Juditot. A gazdagság és a jómód számukra nem voltak azonos fogalmak. Judit már mindent megteremtett, amit kitűzött célul, és amit komolyabb anyagi támogatás nélkül, rengeteg munkával elő lehetett teremteni. Egyszer csak megállt a ház közepén, amiből hiányoztak a gyerekek, hiszen a nagyi volt a mamájuk, Robi sem volt otthon, a szép autók között érezte jól magát. És körülvette a csend. Csend volt a házban és csend lett Juditban is. A csend már oly sokáig tartott, hogy a család aggódni kezdett. Hová tűnt a jókedv, a pörgés az élet Juditból? Aggodalmuk az idő múlásával egyre nőtt. Olyannyira, hogy szakemberhez fordultak segítségért. A szakember - jelen esetben pszichiáter - a család elmondása alapján mániás-depressziót diagnosztizált Juditnál. Judit a kórházban azonnal kapta a Zyprexát, és a Wellbutrint, mellé tüneti szorongásoldót és altatót. Az állapotában annyi változás keletkezett, hogy, mint egy évek óta éhező, elkezdett zabálni. Fölfalt mindent, amit anyukája, férje vittek a kórházi koszt mellé. Sőt kiette a hűtőből más ennivalóját is. Két dolgot tudott csinálni, aludt, ill. amikor nem aludt, evett. Örült a család: lám-lám milyen jó, hogy időben orvoshoz fordultak, hiszen megjött az étvágya a lánynak, most már biztosan talpra áll, hiszen erősödik. Közben Judit időnként azt érezte, úgy megy, mint az Óz a csodák csodájában a bádogember, csikorog a keze lába, ha egyáltalán tudja mozgatni. Szorongásai csak erősödnek. Ilyenkor még többet evett, hogy csökkentse a feszültséget. Két hónap után - akkorra Judit már felszedett 10 kg pluszt, kiadták a kórházból. A kezelőorvos szerint az állapotát stabilizálták, de bizony-bizony most már élete végéig hol mániás, hol depressziós lesz, szednie kell a gyógyszereit, no meg időről-időre befeküdni a kórházba, kontrollvizsgálatra. Ezzel a terápiával Judit majdnem olyan lesz, mint régen volt. Nem így történt. Judit már otthon sem csinált semmit, csak evett, aludt, és nem akart gondolni semmire. Néha látta a gyerekeit, de csak terhére voltak, a férje is egyre későbben járt haza, a szép felesége elhanyagolt, hízott, loncsos nőszeméllyé változott. Ismét kórházba került. A súlygyarapodás láttán diétára fogták, amitől Judit annyira éhezett, hogy most már rendszeresen lopta a szobatársai ennivalóját, ill. bárkiét. Juditot elkülönítették. Szorongásai ekkorra már olyan szintűvé váltak, hogy föl s alá járkált a szobájában, nem találta a helyét, nem tudott aludni. Egyik este a feszültségei elviselhetetlenné váltak. Megengedték neki, hogy lemenjen az éjszakai ügyeletes pszichiáterhez. A pszichiátriai kezelően dúlt a "bolondokháza". Egyetlen orvos, sok szorongó beteg, ügyeletes kórház, bejövő mentők, betegfelvétel. Judit kb. egy óra múlva került sorra, amikor, elmondhatta, rettenetesen szorong. Az ügyeletes orvos csak annyit mondott a nővérkének: Haloperidol. Már kapta is a szurit. Még föltámolygott az osztályra. Éjszaka - a szobája ajtaja nyitva volt, hiszen ez nem zártosztály - elkezdett kóborolni.
A szomszéd szobában fölkeltette a betegeket, az egyiktől szó szerint ezt kérdezte: Mondd meg nekem becsülettel, én most hol vagyok? Teljes volt a rémület. Az ügyeletes orvos a betegfelvételnél, a betegek közt rémület. Judit a falat tapogatta, ott kereste az otthoni hűtőszekrényt, a betegek a fejükre húzták a takarót, Judit pedig befeküdt egy ágyba és szépen elkezdett hallucinálni. Mint a delíriumos részeg a falon látta a rémségeket és a már eltávozott halottait, velük beszélgetett. A nagyival, a nagypapával, meghalt rokonokkal. Aztán mély kómába zuhant. A kórteremben végre nyugalom, de senki nem mert elaludni. Orvos pedig sehol, mert sok volt a felvételis beteg. Judit másnap megdöbbenve tapasztalta, hogy nem a saját ágyában van. A szobában fekvők, a takaró alól kikandikálva várták, mi történik. Judit teljesen normális hangnemben kérdezte: Úristen! Hogy kerültem én ide? Miután a szobában lévők meggyőződtek róla, hogy Judit normális, elmondták neki az éjszaka történteket. Nem akarta elhinni, bár néha derengett neki valami. Most már annyian állították, hogy mi történt, hogy kénytelen volt elhinni. Az orvosoknak nem szólt senki, de hirtelenjében megnőtt a hazamenni szándékozók száma. De hát a szabály, az szabály, mindenki csak a neki rendelt időben. Judit is döntött. Haza akar menni. Egy hét múlva megtehette, hiszen jól viselkedett, ha be is pisilt volna a szorongástól, akkor sem szólt volna róla. Tehát megszűntek a szorongásai, konstatálták. Szépen alszik, pedig csak a takaró alatt remegett. Nem volt hajlandó bevenni többé semmit. Egy hét a végtelenségnek tűnt, de kibírta. Hazamehetett. Két évbe került, míg pszichoterápiával rendbe jött. Időnként rosszabb volt az állapota, de mindig reménykedett, és szem előtt tartotta a Haloperidolos éjszakát. Inkább a halál, csak azt ne. Két év alatt nagyjából rendbe jött. Gyógyszereket - szorongásoldókat - még néha szed. Zyprexát nem. Lefogyott. Kezd dolgozgatni, annyit, amennyit meg tud csinálni. Együtt van a gyerekeivel. Kirándulnak a férjével, együtt a család. És soha többé nem akar kőgazdag lenni. Túl nagy árat fizetett a kigondolt terveiért.
Kommentár:
Na és hova lett az életfogytiglan tartó "betegség"? És az életfogytiglan tartó gyógyszerszedés? Nem ez az első, de sajnos nem is az utolsó eset, amikor a pszichiátria normál életjelenségeket súlyos mentális zavarnak minősít és életveszélyes gyógyszerekkel kezdi kezelni. Mivel a spontán javulást, sőt annak a lehetőségét is a gyógyszerszedés elfedi, így a primitív diagnosztikus rendszer és gyakorlat, a lelkiismeretlen futószalagszerű kezelési metódus egészséges, csak éppen kimerült, kibukott, kiborult embereket örökre ráállít a "pszichiátriai beteg" lejtőre. Amelyen lefelé nincs megállás, hacsak valaki félidőben ki nem száll, mint Judit tette. Ha csak egyes esetekről volna szó, azt mondhatnánk, ez is egy szakma, tévedni emberi dolog. De amikor egy rendszer úgy működik, hogy folyamatosan termeli a tévedéseket, amikor a rendszer hamisított vizsgálatok felmutatásával törzskönyvezett életveszélyes gyógyszerekkel kezeli a tévesen diagnosztizált "betegeket", akkor annak a rendszernek alapos reformokra volna szüksége. Manapság ki merné ép ésszel felvetni azt, hogy a Juditok pszichiátereit gondatlan veszélyeztetésért vád alá helyezzék? A cinkos gyakorlat súlytalanná teszi emberek halálát, egészségének tönkretételét, s joggal alakul ki mindenkiben az az érzés, hogy a pszichiátrián bármi megtörténhet. És sajnos mindennapos, hogy bármi meg is történik.
|
|
